Az éjszakai élet kultúrájának és gazdaságtanának egyik legelismertebb kutatója erős baloldali aggodalmakkal kritizálja a koncentrációt, a country is közelebb áll hozzá, mint az elektronikus zene, és úgy látja, az osztálykérdés ma is nagyon fontos a brit fiatalok számára. Robert Hollands-szel, a Newcastle-i Egyetem szociológiaprofesszorával a brit éjszakai élet átalakulásáról, a brit szociológusok szubkultúrák iránti vonzalmáról és az utóbbi évek akadémikus vitáiról beszélgettünk. 

Hogyan gondolkodnak ma a britek az éjszakai életről?
Azt hiszem, a legtöbben ma már elfogadják, hogy a legfontosabb szabadidős tevékenység, egyáltalán nincs körülötte az a hisztéria, mint a nyolcvanas évek végén, amikor a rave/acid-house kultúrát mindenki veszélyesnek és a társadalomra károsnak tartotta. Az éjszaka a fiatalok életének központi része, a szórakozás pedig az identitásuk, társadalmi énjük kialakulása szempontjából döntő. Persze a média még mindig elsősorban a drogokra koncentrál, de ma már mindenki számára világos, hogy a gazdaság szempontjából sokkal fontosabb, mint társadalmi problémaként.

Mi változott leginkább a brit éjszakai életben az elmúlt tíz évben?
A fokozatos regulációval és intézményesüléssel együtt a befektetők számára nagyon vonzóvá vált, hiszen nyilván óriási pénzek mozognak éjjelente. Az alternatív részei, mint a squatt- és az ingyenes partik majdnem teljesen eltűntek, de még mindig képesek túlzó reakciókat kiváltani, például egy mostanában tárgyalandó képviselői beadvány annyira leszabályozná ezt a területet, hogy végképp kihalna ez a szórakozási forma Nagy-Britanniában.

Mekkora pénzek mozognak?
Az általam legutoljára ismert adat a GDP három százaléka volt, 22 milliárd font. De lehet, hogy ez régi adat.

A Skins méltóképp adja vissza a brit fiatalok éjszakai életét?
Szerintem a fiatalok is pontosan tudják, hogy a Skins eltúlozza az éjszakai élet veszélyeit és a fiatalokról festett kép nem felel meg a valóságnak. De a Skins egy kereskedelmi vállalkozás és így bizonyos fokig szüksége is van arra, hogy dramatizáljon és a hangsúlyokat eltolja, felerősítse. 

Magyarországon alig találunk az éjszakai életről szóló kutatást, viszont sokszor még a tudomány elméleti oldalán is inkább olyan közhelyek tűnnek fel, miszerint az éjszaka csak a bűnözés melegágya, a társadalom fekélye, amikor a fiatalok embertelen zenékre vonaglanak bedrogozva az apák meg leisszák magukat és kurváznak. A hirdetők meg, akik százmilliókat költenek reklámra és szponzorációra az éjszakában, azt mondják, hogy számukra túl drága a kutatás és nem is túl megbízható. Mi a helyzet Angliában?
Nem sokkal jobb. Az első, a fogyasztásra, termelésre és kreativitásra fókuszáló ilyen kutatást még én vezettem a kilencvenes évek elején, amelynek eredményét az 1995-ös Friday Night, Saturday Night tanulmányban összegeztem. Ezt követte három brit nagyvárosról szóló kutatás, amelynek tanulságait Paul Chattertonnal közösen írtuk meg a 2003-as Urban Nightscapes-ben. És ennyi. Sajnos a kutatókat az éjszakai életben sokkal jobban érdekli a drogfogyasztás, az alkoholizmus, a prostitúció, de még a kidobók (bouncers) kultúrája is, mint az éjszaka gazdasági és kreatív oldala.

Úgy tűnik tehát, hogy a (szub)kultúrakutatóknak és a szociológusoknak is sokáig tartott felismerni, hogy az éjszaka a kreatív iparágak gazdaságtana szempontjából is fontos. Náluk mi volt a baj az éjszakával?
Nem vagyok biztos abban, hogy sokáig tartott. A szubkultúraelméletek néhány eleme ma is érvényes az éjszakai életre vonatkoztatva, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy a fiatalok fogyasztási szokásai ma jóval fragmentáltabbak, illetve a kultúrák közötti éles határok is elmosódtak azóta, hogy a klasszikus elméletek megszülettek. Viszont a mérleg másik serpenyőjében azt találjuk, hogy továbbra is jelentős különbségek vannak a középosztálybeli klubkultúrák és a munkásosztály fiataljainak szórakozási szokásai között, amelyeknek helyi sajátosságai vannak, lokálisak és az utcai kultúra köré épülnek, ahogy Rob McDonald megállapította a 2005-ös Disconnected Youth (Szétkapcsolt fiatalok) című könyvében. 

Eddigi munkái során úgy érvelt, hogy a szubkulturális életvitel főként éjszaka zajlik, amely valamennyire mégiscsak szakítás a klasszikus szubkultúraelméletekkel. Ezek a strukturális homológiák, az osztálykülönbség és társadalmi interakciók során kialakult ízlés fogalmával próbálták a közösségeket és identitásokat magyarázni. Összeköthetők ezek még valahogy az éjszakai élettel?
Számos osztályidentitású szubkultúra maradt, még akkor is, ha sokkal nehezebb a határokat meghúzni. Az éjszakai élet kommercializálódása egyben azt is jelenti, hogy eljárni otthonról nagyon sok pénzbe is kerülhet. Sőt, az éjszakai élet intézményesülése remek alkalmakat adhat az elesettek, a szegények, a margenizáltak elleni „szimbolikus erőszakra”, hogy Bourdieu-t idézzem. Vagyis számos klub és hely olyan jeleket küldhet, amellyel kifejezi, hogy kizárólag bizonyos pénzügyi, társadalmi és kulturális státusszal rendelkezők nyerhetnek bebocsájtást. 

Több művében is megállapítja, hogy a brit éjszakai élet tulajdonosi köre jelentősen koncentrálódott az elmúlt húsz évben. Mi az oka és mi következik ebből?
Az ok egyszerű: a kapitalizmus a vállalati struktúra és a tulajdonosi kör koncentrációja felé hajlik. Marx azt mondta, hogy „a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket” („a nagy hal megeszi a kicsiket” - „one capitalist always kills many”). A kicsi és alternatív szórakozóhelyeket ellehetetlenítik, vagy a sikerükkel együtt felvásárolják őket. Naomi Klein ezt hívta a menő dolgok levadászásának (cool hunting). A kapitalista kultúra nem a kreativitásról szól, hanem profitszerzésről. Vagyis a kínálat sokszínűsödése helyett a középszer felé tartunk.

Mi alapján választunk ma éjszakai szórakozási lehetőséget?
A közösségi oldalak ma már megkerülhetetlenek a választásainkban, nyilván a barátaink, ismerőseink ajánlásait preferáljuk a pénztárcánknak megfelelően. Mégis továbbra is erősnek érzem a flyerek, plakátok, illetve a szájhagyomány szerepét.

A brit akadémikusok miért érdeklődnek ennyire a szubkultúrák iránt?
Azért, mert az osztálykérdés ma is jelentősen áthatja a britek mindennapi életét. Lehet, hogy a klubkultúrák közötti határok elmosódtak és sokkal szétszórtabbak is, de ez nem azt jelenti, hogy az osztálykérdés megszűnt volna társadalmi rétegző tényező lenni az éjszakai életen kívül. 

Szubkultúrák, szcénák vagy neotörzsek, vagy? Melyik fogalom a legalkalmasabb a (zenei) közösségek leírására?
Egyik sem, mindnek van erőssége és gyengesége. Az a feladat, hogy hogyan tudjuk elméletileg összeboronálni ezeket a kereteket, mely verzióikat vegyük figyelembe, főleg úgy, hogy különböző és sokszor egymásnak ellentmondó fogalmakról van szó. Azt gondolom, újra figyelembe kell vennünk az osztály kérdését, miközben el kell fogadnunk, hogy ma már mást jelent munkásosztálybelinek, vagy középosztálybelinek lenni, mint a ’60-as, ’70-es években. Azt is gondolom, hogy a poszt-szubkultúra-elméletek közül számos módszertanilag nem elég megalapozott és inkább elhamarkodott következtetéseket von le. Lehet, hogy a felszínen több választási lehetőségünk van, ami a fogyasztói javakat illeti, de a mélyben továbbra is társadalmi minták húzódnak meg. Több empirikus vizsgálatra lenne szükségünk, mert néha ez a vita túl elvont.

Mit csinál éjszaka? Eljár szórakozni?
Az éjszakai élettel kapcsolatos kutatásaimat lassan húsz éve kezdtem, és akkor főként kutatási szempontból érdekelt. Tudatosan kerülöm a klubokat és a márkázott kocsmákat, és ha néha el is megyek, akkor alternatív helyekre járok, művészeti, kulturális eseményekre, amelyeknek nincsen kommersz szaguk.

Milyen zenét hallgat? Mi volt a legnagyobb hatással a zenei ízlésére?
Az elektronikus zenét igazán soha nem szerettem, a partikat társadalmi jelenségként tanulmányoztam és nem azért, mert fiatal koromban én is klubber voltam! A harmincas éveim közepén jártam, amikor elkezdtem az éjszakai életet kutatni. Értettem, hogy ez a zene ennek a kultúrának a része, de ez annak a generációnak szólt, nem az enyémnek. A kedvenc műfajaim a politikai folk, a rock, a punk, de attól tartok még a countryzene is közelebb áll hozzám, mint az elektronikus tánczene.  

Portré:

Robert Hollands a Newcastle-i Egyetem szociológiaprofesszora. Tanulmányait a kanadai Queen’s University-n és a szubkultúrakutatás egykori alapítóiskolájaként elhíresült birminghami Centre for Contemporary Cultural Studies-ban végezte. Érdeklődési területei az éjszakai élet gazdaságtana, az alternatív városi kultúrák, az ifjúsági színterek, a kreatív iparágak és az alternatív kulturális turizmus. Ezekben a témákban több könyve, tanulmánya és egyéb publikációja jelent meg. Ezek közül a legjelentősebb a 2003-ban Paul Chattertonnal közösen írt Urban Nightscapes: Youth Cultures, Pleasure Places and Corporate Power, valamint az 1995-ben megjelent Friday Night, Saturday Night: Youth Cultural Identification in the Post-Industrial City.