Zenei hálózatok

Zene, műfajok és közösségek az online hálózatok és az átalakuló zeneipar korában – Blog, könyv, közösség. Bővebben >>>

A Zenei hálózatok kötet megvásárolható a jobb könyvesboltokban, vagy ingyen letölthető a lenti képre kattintva! Az eBook-formátumért katt ide >>>!

Zenék, műfajok az ezredforduló után. Ha érdekel, mi a helyzet a zenével az online hálózatok korában, töltsd le a Zenei Hálózatok kötetet!

Levlista

Google Csoportok
Feliratkozás a(z) Zenei hálózatok csoportra
E-mail:
Csoport meglátogatása

Címkék

.epub (1) absztraktok (1) adatbázis (1) adorno (1) ajánló (1) állambiztonság (1) amerika (1) anarcho-punk (1) apple (1) artisjus (1) aspecto (1) a klasszikusnak számító zenei szubkultúrák és életstílus továbbélése (1) a kultuszképzés alakzatai a populáris zene kritikájában (1) a médiafogyasztás átalakulása az ezredfordulótól napjainkig (1) a politika határai a black metalban (1) barna emília (4) batta barnabás (3) beszámoló (7) bizalom (1) blues (1) bodó balázs (1) bodrogi andrás (1) brand&music (2) business (1) buzás andrea (5) call for papers (5) cd (1) cfp (12) cider (1) crass (1) crowdfunding (1) csapatás (1) cybercultures (1) dalszerző kurzus (1) deathcore (1) demenczia rituális bolondokháza a csehországi psytrance partikon (1) digitális (1) digitális zenepiac (1) digi pop és új regiszterek (1) díjak (1) disztribúció (1) dobó mátyás (1) dubrovszki dániel (4) eastbound (2) ebook (1) elektronikus (2) előadás (28) előadások (2) előadók (1) elte (1) esszé (4) etika (1) extrém színterek (1) extrém zenei műfajok és online közösségek (1) facebook (1) fandom (1) felhívás (2) felhő (1) fesztivál (1) fesztiválok (1) fiatalság (1) fine cut bodies (1) fodor attila kevin (1) folyóirat (2) francia (1) free ingyenes hozzáférés sikeres üzleti modell (1) gedeon valéria (1) gelegonya edina (1) gender (1) geoff stahl (1) gerényi gábor (1) gijón (1) gitár (1) google (1) goth (1) grunge (1) gyulai attila (1) hanghálózatok metakommunikációja (1) hangminták (1) hardcore (1) hatalom (1) heavy metal (1) hír (1) hubai gergely (1) ignácz ádám (4) ilg barbara (1) indie (1) ingyen cucc (1) inspiráció (1) interjú (1) internet (1) iPod (1) jazz (1) jog (1) jogkezelők (1) jogok (1) kalózok (1) kidobott fimzenék (1) kitzinger dávid (3) klasszikus zene (1) Klausz Melinda (1) kodaj dániel (4) komolyzene (2) könczöl orsi (2) konferencia (10) konferencia-felhívás (1) konferenciabeszámoló (1) konferenciafelhívás (8) könnyűzene (1) kontroll modell (1) könyv (2) könyvbemutató (2) kossuth (1) köszönet (1) kötet (2) kovács balázs (1) közép-európai (1) közösségek (1) közösségi (1) krémer tamás (1) kritika (1) kutatás (2) lapszám (1) lemeztúrás (1) lemeztúrás az internet után (1) lengyel dóra (1) letöltés (1) london (4) l varga péter (1) mainstream (1) mancs (1) márkázás (1) marketing (1) média (2) médiareprezentáció (1) médiavisszhang (1) memphis (1) menedzsment (1) metal (1) mezei péter (4) michael azerrad (1) mito (1) mix (1) MNS (1) mobile (1) morcz fruzsina (1) mp3 (1) mr2 petőfi (2) mta (2) műfajok (1) mulatás (1) munkaetika (1) music (2) music networks seminar (1) myspace (1) németh gergely (1) nemzeti és transzlokális (1) newcastle (1) new orleans (1) nirvana (1) nyeremény (1) okosba (1) okostelefonok (1) online (1) online közösségi média (1) online zenei színterek esettanulmány liverpoolból (1) önreprezentáció és önreklám a zenei hálózatokban (1) óriás kislemez (1) összes előadás (1) our band could be your life (1) paizs miklós (1) Pannon egyetem (1) partykultúra (1) patakfalvi czirják ágnes (1) pécs (2) pénz (1) pernecker dávid (2) pléh dániel (1) politika (1) popular (1) populáris zene (4) popular music studies (1) pr (1) prieger zsolt (1) program (4) pte btk (1) pulay gergő (1) punk (4) rádió (1) rákóczi balázs (2) ramones (1) reader (1) recorder (3) replika (2) riszpekt (1) robert hollands (1) rock (1) rögzített zene (1) roma hip-hop (1) sajtó (1) sampling (2) sony (1) sorsolás (1) sounds of cluj (1) sound design (1) spanyolország (1) study (1) such györgy (4) sütő márton (1) szabad zenei közösségek és hálózatok (1) székely levente (1) szervác attila (1) szervezők (1) szerzői (1) szerzői jog (2) szerzői jogi kalózok és a magyar piac (1) színtér (4) színterek (2) szocializmus (1) szubkultúra (3) tánczenei (1) tanulmány (1) társadalmi változás (1) tavaszi szezon (1) theodor w adorno (1) tófalvy tamás (10) tóth anett (1) trend (2) trever hagen (1) uh (1) uh fest (1) új zéland (1) ultrahang (1) ultrahang fest (1) underground (2) urban ppopcultures (1) útinapló (1) üzleti modellek (1) vályi gábor (3) vásárhelyi ágnes (1) vass norbert (1) videók (2) világzene (2) világzene vagy balkáni populáris kultúra az elismerés és kirekesztés szimbolikus formái (1) vitos botond (3) vol 1 (1) wellington (1) west balkán (1) weyer balázs (4) zene (3) zenehallgatás (1) zeneipar (8) zenei hálózatok estek (20) zenei hálózatok folyóirat (2) zenei hálózatok szeminárium (1) zenelejátszók (1) zenepiac (2) zeneszociológia (1) zhf (1) zhf 001 12 (1) ZHF 002 EP (1) zipkomm (1) Címkefelhő

Licenc

Creative Commons Licenc

A sekélyes érzelempótléktól az ál-egyéniségekig: Mit szólna Adorno a mai könnyűzenéhez?

2012.06.11. 15:10 Zenei hálózatok

A könnyűzene üres, felszínes tömegtermék, ami művészi értéket nem képviselhet, cspán a nagy tömegek elbutítására alkalmas – Theodor W. Adornónak a múlt század közepén megfogalmazott, klasszikus és egyben hírhedt könnyűzene-kritikája ma is gyakran előkerül a populáris zenéről szóló vitákban, miközben az eltelt időben a könnyűzene maga radikálisan megváltozott. Vajon Adorno akkori bírálata milyen viszonyban áll a mai popzenével? Mit mondana a könnyűzene elkötelezett kritikusa a modern sztárkultuszra, a zenei márkaépítésre vagy a szubkultúrákra? Dubrovszki Dániel esszéje.

ad-4.jpg

Theodor W. Adorno a tömegkultúra és a kultúripar egyik legvehemensebb kritikusa volt. A frankfurti iskolának nevezett, a XX. század közepén alkotó, marxista hátterű társadalomtudós-csopornak a tagja volt, így az ő gondolatait is a modern társadalommal, különösen a náci Németországgal szemben való mélységes csalódottság jellemezte. A zeneesztétaként is működő Adorno egyik kedvelt témája volt a populáris kultúra, elsősorban a könnyűzene, amelyet gyakorlatilag értéktelennek, radikálisan gonosznak és a társadalmi elnyomás eszközének tartott. Élesen elhatárolta a tömegkultúrát a magaskultúrától, a valódi művészettől, előbbi számára a kapitalizmus eszköze az emberek önálló gondolkodásának felszámolására, ezáltal ellenállásuk megszüntetésére. A művészet áruvá válik: a kultúripar termékei azonnal befogadhatóak, nem igényelnek erőfeszítést, az esztétikailag képzetlen és öntudatlan tömegek pedig kritikátlanul elfogadják az olcsó és degradált mámort, amelyet ezek a művek nyújtanak, a megkérdőjelezés képességének hiányában pedig arra is alkalmatlanná válnak, hogy észrevegyék helyzetük sanyarú mivoltát és fellázadjanak a hatalom ellen – így keletkezik a hitleri Németországhoz hasonló autoriter állam tömegembere.

A posztmodern esztétikai hozzáállás korában, amelynek egyik sarkalatos jellemzője a kulturális hierarchia relativizálódása, a különböző kulturális regiszterek egymásba játszása, a popkultúra mindenhova beszivárgása, sokan túlhaladottnak tartják az efféle gondolatokat; de ugyanakkor az Adornonál kérlelhetetlenül és konzekvensen megjelenő elitizmus és kultúraféltés is része a kollektív tudatnak, motívumai rendszerint felbukkannak a különféle értelmiségi-középosztálybeli társalgásokban, általában önkényesen meghúzott határok mentén.

A valóság alighanem a két szélsőség között helyezkedik el. Amióta a hatvanas években a popkultúra – és főleg az Adorno által olyannyira megvetett könnyűzene – éppen, hogy a fennálló társadalmi rend ellen fordult és egy széles körű szociális, kulturális forradalom élére állt, majd a későbbiekben egyre több részre oszlott, már senki nem beszélhet róla úgy, mint egy teljesen hatalmi kontroll alatt álló, homogén, lélektelen iparágról. Ugyanakkor nyilvánvalóan léteznek tudatosan sablonos, alacsony színvonalú műalkotások, illetve a művészetet az eladhatóság, a tömegigényeknek való megfelelés felé hajtó üzleti és kulturális erők. A legtöbb ember fejében él a „művészi/intellektuális élvezet” és a „szórakoztatás” egymással többé-kevésbé szembenálló fogalma, az előbbit általában magasabbra helyezi, de mindkettőt igyekszik más-más jellegű művekkel kielégíteni, amelyek azonban az esetek nagy részében a popkultúra tág és képlékeny köréből kerülnek ki. Mivel Adorno legszívesebben a zenével foglalkozott, ebből a körből választotta példáit, az viszont már nem derült ki, hogy hogyan reagált a gyökeres változásokra, amelyek a populáris zenei kultúrát az ötvenes évek végétől kezdve érték, ezért elméletét erről az oldalról elemzem.

Mi a könnyűzene?

Adorno elképzeléseinek támadhatóságát nehezíti, hogy az általa megvetett kulturális tendenciákra ritkán hoz konkrét példát, inkább általánosságokban gondolkozik. A Könnyűzene című írást például így kezdi: „A könnyűzene fogalmát a magától értetődőség köde veszi körül. Az, hogy mindenki jól tudja, mit várhat, ha minden különösebb terv és cél nélkül bekapcsolja a rádiót - mintha máris felmentene bármiféle töprengés alól, mit is rejt maga a jelenség.”(Adorno 1970:407). Adorno tézise szerint tehát a könnyűzene olyan fogalom, amit definiálni, egzakt módon körülhatárolni felesleges, úgyis mindenki tudja, miről van szó. A későbbiekben példálózik ugyan az operett, a musical, a dzsessz és a kortárs „slágerzene” köréből, a felmerülő leglényegesebb kérdésre, azaz hol van a könnyűzene, a nemművészet határa, meg sem próbál választ adni, annak ellenére, hogy azt mindvégig szilárd, objektív kategóriaként kezeli. (Kodaj Dániel ezt a fajta általánosító gondolkodást egyenesen a rasszista-antiszemita pamfletek retorikájához hasonlítja.(Kodaj 2001))

ad-1.jpgEz persze érthető annak tükrében, hogy ma sem létezik konkrét definíció az Adorno könnyűzene-fogalmával leggyakrabban rokon értelemben (bár korántsem csak úgy) használt kifejezésre, a popzenére, és abban sincs semmiféle konszenzus, hogy mit kellene annak tekintenünk és mit nem – egyesek szinte fontos ideológiai kérdést gyártanak abból, hogy mindent, ami a könnyűzenéhez kapcsolódik, popzenének nevezzünk, mások azt tartják fontosnak, hogy az ő kedvenceiket ne tartsák annak, de arról is megoszlanak a vélemények, hogy mit jelent, illetve miért számít, hogy valamit akként kezelünk-e. Adorno definíciója ezzel szemben pontosan érthető, és ködössége által megvan az az előnye is, hogy nem egy precízen körülhatárolt mezőre vonatkozik, hanem úgymond absztrakt történelmi erőkre, az emberi szellem bizonyos aspektusaira, ez pedig a túlzó általánosítással kapcsolatos vádakra is bizonyos fokig felmentést ad.

A közönséges könnyűzene

Adorno popkultúrával, popzenével kapcsolatos kritikáját két fő részre lehet osztani. Az egyik lényege az egyéni befogadás sekélyessége. Eszerint a tömegtermék élvezete tartalom nélküli szórakozás, hamis kielégülés, meddő eszképizmus, sablonokkal, azaz tulajdonképpen a hatalommal való azonosulás.  A másik érvrendszer a tömegkultúra üzletszerűsége, futószalagon előállított jellege, illetve ehhez kapcsolódóan az alkotások ötlettelensége és kötött formája, az adott stílushoz, divathoz való szigorú ragaszkodása körül összpontosul.

A reflektálatlan, tompa, butító befogadást Adorno gyakorlatilag az ember állati szintre való süllyedésével azonosítja. „Napjaink könnyűzenéjének kérlelhetetlen kontroll alatt álló, az eladhatóságot szolgáló banalitása égeti e könnyűzene arculatára a legdöntőbb bélyeget: a vulgaritásét. Már-már élni lehetne a gyanúperrel, hogy hallgatósága éppen ezt a tulajdonságot áhítozza benne a legszomjasabban: zenei felfogásukat tekintve a brechti „Dehát nem is akarok én ember lenni” lehetne az alaptételük.”(Adorno 1970:418) Az emberi létre nem vágyó könnyűzene-fogyasztók „szellemileg kiskorúak”, akik „saját érzelmeiket és benyomásaikat képtelenek megfogalmazni”, ezért jobb híján hamis, sekélyes érzelempótlékkal érik be, amely mindazt helyettesíti, amelyet a „munkaerő üzemeltetésének és újratermelésének malomkövei között reménytelenül őrlődő(...) könnyűzene-hallgató a valóságban nem kaphat meg”.(Adorno 1970:416) A sláger fő szerepe az azonosulási effektus elérése, az azonosulás alapja viszont egy az ember valódi életétől távol álló, fiktív szubjektum, a sláger létrehozója pedig egy befogadótól végtelen távolságban elhelyezkedő, személytelen apparátus.

Nem csak szórakozás, identitás és közösség is

Bár kimondhatjuk, hogy azóta számos olyan könnyűzene született, amely elmélyültebb, kritikusabb befogadásra is alkalmasnak bizonyult, az emberek zenehallgatással kapcsolatos mai attitűdjét elnézve úgy tűnik, sok szempontból ma is érvényesek Adorno megállapításai, a popkultúra bizonyos egyéb részeivel, például az általában egyszerűbb emberek által is kritikusan kezelt filmekkel és tévéműsorokkal ellentétben a zene a többség számára megmaradt a felhőtlen kikapcsolódás és naiv azonosulás eszközének. Ez érthető is, hiszen sokkal érzékibb természetű műnemről van szó, kevésbé konkrét intellektuális mondanivalóval, így sokak számára nem tűnik logikusnak, hogy ne az azonnali kielégülést tartsák céljának.

Az viszont jelentős különbséget, újdonságot jelenthet, hogy amíg Adorno még elszigetelt szubjektumokról beszélhetett, addig az ifjúsági ellenkulturális mozgalmak kialakulása óta a társadalmi identitásképző erő, a szociális hasznosság legalább olyan fontos lett az emberek zenei ízlésének kialakításában, mint a kikapcsolódás. Különféle szubkulturális tapasztalatok jöttek létre; az ízlés az énképbe, az énkép a társadalomba ágyazódik, az utóbbi negyven-ötven évben felnőtt fiatalok társadalma számára pedig fontos volt a zene, mint közösségi tényező és tevékenység, bár jelentősége mintha újabban csökkenne az elmúlt évtizedekhez képest. A zene által alátámasztott énkép a csoportba tartozáson kívül pedig sokféle tulajdonságot képviselhet, amelyet a befogadó azonosulás útján a magáénak érez, pl. „igényesség”, „keménység”, „életöröm”, „kívülállás”, stb.

Az ízlés tömegtermelése, régen és most

Adorno szemében a szórakoztató zene azért válik ab ovo alkalmatlanná arra, hogy az előbb leírtaknál tartalmasabb befogadói élményt nyújtson, mert felépítése igénytelen, művészileg értékelhetetlen. Adott sablonokból építkezik, amelyeken meg sem próbál túlmutatni – fontos dichotómia a valódi stílus és az önmagán túl nem mutató üres, mechanikus forma közti ellentét, ez utóbbi egyenesen a „stílus tagadása”. Adorno számára a korstílus az adott korszak uralmi struktúráinak megtestesülése, az igazi művész pedig azzal, hogy küzd ellenük, a hatalom elembertelenítő tendenciája ellen lázad. A modern kapitalista kultúripar sematizmusa viszont minden eddiginél szigorúbb, és lázadásra sem ad lehetőséget, hiszen a sémákat és a kultúrtermékeket egyaránt egy ipari apparátus állítja elő. (Adorno 1990)

Adorno kimondatlanul is elismeri, hogy a stílus tartalmas használata és futószalagszerű reprodukciója közti különbség nem feltétlenül objektíven kimutatható – Shakespeare és Petrarca szonettjei kötött formát követnek, akárcsak a modern slágerzene, viszont amikor a szerző a kettő közti, egy amerikai tankönyvben felvetődött párhuzamot igyekszik megcáfolni, csupán egy semmitmondó tekintélyre hivatkozó érvelésre hagyatkozik: „A szerzőket szemmel láthatóan nem zavarja, hogy Petrarca, Shakespeare, Michelangelo kissé elcsodálkoztak volna állításukon; szó se róla, kitűnő mesterek mind, dehát rég  halottak.” (Adorno 1970:415)

Még nehezebb dolga lenne Adornónak a modern könnyűzenével, ugyanis, bár sablonokkal szakító tehetség mindenképp sok volt már történetében, itt az egyéniség és a tartalom korábban ismeretlen mértékben hagyatkozik olyan különféle, a kompozíciós szabályokkal meg nem magyarázható, intuitív alapú tényezőkre is, mint az előadásmód, karizma, tematikus-ideológiai háttér, hangzás, stb. Igaz, létezik már Adorno számára is a sztárkultusz fogalma, amelyet ő a zene fétisjellegéhez kapcsol (Adorno 1970), azonban az említett tényezők összessége nem azonos a sztárkultusszal vagy a fétisjelleggel, bár tény, azok ezen tényezők a tömegízléssel és a marketinggel való találkozásának következményeként jönnek létre.

adorno-01.gifTalán a legtalálóbb fogalom a könnyűzene adornói magyarázatában a pszeudo-individualizáció, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy, már ismert, kiszámított dolgokat próbálnak meg spontánnak, egyéninek álcázva eladni. „Ez a kulturális tömegterméken a spontaneitás, valamint a piacon tetszés szerint kiválasztható dolgok glóriájának szerepét hivatott betölteni, pedig önmaga is a standardizálás parancsának engedelmeskedik.”(Adorno 1970:423). Adorno minden bizonnyal igazolva látná ezen elméletét, ha láthatná a későbbi popkultúra egyre fokozódni látszó brand-jellegét. A szerző a zenében olyan muzikális jellemzőkre használja a szót, mint a kommersz dzsessz-improvizációk vagy a váratlan hangszerek(Adorno 1970), a filmek terén pedig a sztárok önmaguk felismerhetőségén túl semmit nem üzenő ál-egyéniségére(Horkheimer-Adorno 1990): a rocksztárokra tehát minden bizonnyal e kettő keverékeként tekintett volna. Az, amit ma a marketingszakma lassan köznyelvivé váló kifejezésével brandnek nevezünk egy zenésszel kapcsolatban, egy egyszerre zenei, vizuális és koncepcionális entitás, amely szellemiségében nagyban megfeleltethető annak, amit ő pszeudo-individualitásnak hívott. Azonban akárcsak a sztárkultusz esetében, itt sem mondhatjuk, hogy egyetlen egyéni esztétikai megnyilvánulás, amely pszeudo-individuális jellegként vagy brandként is hasznosítható sem bírhat, vagy bírhatott eredetileg hitelességgel és valódi művészi tartalommal, bár nehéz, megérzést igénylő feladat lehet ezeket „kibányászni” a marketing egyre vastagabb rétegei alól.

Érzésem szerint inkább egyfajta dialektikus kapcsolatot lehet kimutatni a popkultúrából fel-felbukkanó valódi, hiteles tartalom és annak pszeudo-individualitássá, divattá válása között. A szubkultúrák és az egyes művészek is rendszerint ugyanazokon a ciklusokon mennek keresztül a kevésbé kiszámított és mediatizált, őszinte időszaktól a célközönség és marketing-niche megtalálásáig és az annak való megfelelési kényszer tudatos vagy tudattalan eluralkodásáig. Bonyolítja emellett a helyzetet, hogy Adorno birodalomnyi méretű uniformizált tömegével szemben a modern popkultúra ezernyi apró szubkultúrára és al-szubkultúrára bomlik, amelyek mind-mind rendelkeznek a maguk „tömegemberével” és annak megszólítására alkalmas klisék rendszerével. Ez egyben azt jelenti, hogy olyan, eredendően „veszélyes” tartalmak is könnyedén biztonságos, befogadók önképét kiszolgáló marketingközhellyé válhatnak, amelyek meglehetősen távol állnak Adorno korának slágerszövegeitől.

A kritikai befogadás örök érték

Az Adorno által felvázolt elmélet mai szemmel kissé szélsőségesnek, démonizálónak, vagy idejétmúltnak tűnhet egy olyan világban, ahol a popkultúra minden lépésünket átszövi és végképp önkifejezésünk és identitásunk központi médiumává vált, de ez nem jelenti azt sem, hogy minden igazságot nélkülöz. Talán úgy lehetne a mai kornak megfelelőbb módon értelmezni, ha azt a tendenciát, amelyet Adorno a tömegkultúra egésze elválaszthatatlan jellemzőjének tartott, inkább egy olyan erőként fognánk fel, amit a kulturális populizmusra vonatkozó igény, valamint a tömegigényeknek való megfelelés motivációja határoz meg, de amely korántsem az egyetlen impulzus a kitágult populáris kultúra erőterében.

Ez egyben azt is megmagyarázná, hogy miért zajlanak hasonló folyamatok olyan területeken is, amelyek nem a monopolhelyzetű kapitalista kultúrmanipulátorok kezében vannak, hanem úgymond alulról jövő, szubkulturális kezdeményezések. Az utóbbi évtizedek lebontották a magas és alacsony művészet, apparátus és közönség közti falakat, viszont a tudatos, kritikus befogadás olyan érték, amelyre továbbra is érdemes odafigyelni.

 

                                                                                                       Dubrovszki Dániel

 

Hivatkozások

Adorno, T.W. (1970) Fétisjelleg a zenében és a zenei hallás regressziója. In: Zene, filozófia, társadalom. Budapest: Gondolat: 227-275.

Adorno, T.W. (1970) Könnyűzene. In: Zene, filozófia, társadalom. Budapest: Gondolat: 407-434.

Horkheimer, M. és T. W. Adorno (1990) A kultúripar. A felvilágosodás mint a tömegek becsapása. In: A felvilágosodás dialektikája. Budapest: Gondolat-Atlantisz.

Kodaj Dániel (2001) ...és nem is kell hozzá zene. Megismerési stratégiák az antiszemita értekezésekben és Adorno könnyűzene-kritikájában. In: Replika 2001. június: 231-257.


1 komment

Címkék: esszé könnyűzene populáris zene dubrovszki dániel theodor w adorno

A bejegyzés trackback címe:

https://zeneihalozatok.blog.hu/api/trackback/id/tr244580631

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vbncmx 2012.06.12. 17:31:47

Köszi a cikket! A posztmodern esztétikai hozzáállás elfogadó ismertetése után annak meg nem értéséről árulkodó mondatok jelennek meg:

"elitizmus és kultúraféltés is része a kollektív tudatnak, motívumai rendszerint felbukkannak a különféle értelmiségi-középosztálybeli társalgásokban, általában önkényesen meghúzott határok mentén."

Ha érvényesnek fogadjuk el a "kulturális hierarchia relativizálódása, a különböző kulturális regiszterek egymásba játszása" jelenségét, az értelmiségi-középosztálytól se lehet elvitatni, hogy mindig változó helyen húzza meg az értékes és értéktelen határát, főként, ha ezt saját maga számára eszközként teszi, és nem kötelezően elfogadandóként tekint rá. Akár az elit és tömegkultúra területén történik ez (ha számára ezek létező fogalmak), akár a popkultúrán belül (utóbbihoz lásd pl. A hét mesterlövésze c. filmajánló műsor önkényes kánonját a döntően popkultúrális filmalkotásokkal.)

"A valóság alighanem a két szélsőség között helyezkedik el."

Közvetlenül egy posztmodern elmélet ismertetése után ilyen határozottan zárójelbe tenni két szemben álló álláspontot és kijelölni egy szűk mezsgyét ahol a VALÓSÁG található viccesnek hat. A posztmodern elméletek egyik legnagyobb hozadéka éppen a valóság mint olyan relativizálásában volt.
süti beállítások módosítása