Bár a zeneipar különböző szereplői az értékesítés és promóció különböző alternatív módjainak bevezetésével, illetve szorgalmasabb koncertezéssel még próbálnak tenni ellene, lassan mindenki tényként kezeli, hogy a legnagyobb brandeket leszámítva a zene a 21. század elején megszűnt a pénzkeresés eszközének lenni. A Zenei Hálózatok második szezonjának első előadásán Gerényi Gábor hangmérnök és internetes tartalomszolgáltatási szakember (az Index alapítója) történeti áttekintést adott, vagy ha úgy tetszik, nekrológot mondott a zeneipar elmúlt száz évéről.
Gerényi szerint a zene elüzletiesedése, amely egyben a zenélés társadalmi presztízsének növekedését is jelentette, a szerzői jogok bevezetésével és a lemezgyártás indulásával kezdődött, majd az olyan új, jogdíj-központú médiumok és eszközök, mint a rádió vagy a sampler, bár eleinte a szakma tiltakozása övezte őket, tovább fokozták azt. Azt, hogy az internet ilyen könnyedén rést ütött az évtizedek alatt felépült rendszeren, Gerényi egyfajta sorsszerűségként értékelte, lévén a zene „virtuális termék”, így előbb-utóbb szükségszerűen kicsúszik az egzakt anyagi keretek közül.
A zeneipar bukása egyben a zenélést, mint hivatást körülvevő presztízs, tekintély csökkenését is jelenti, amely sok tényezőt foglal magában. Egyrészt sokkal nehezebbé válik a megélhetés, másrészt viszont az erőforrások is egyre könnyebben elérhetőek, egyre többen fognak hangszert a kezükbe – a szakember szerint így érkezhetett el az interneten terjedő „hálószobaprojektek” aranykora. Az optimistábbak ez utóbbit látva a művészet felszabadulásáról, az önkifejezés új forradalmáról beszélnek - az előadás címe („Az ipar vége, a zene kezdete”) is ebbe az értelmezésbe illeszkedett.
Gerényi maga viszont nem ilyen derűlátó, a változások lényegét inkább abban látja, hogy a kulturális túltermelés és a kiválasztódást biztosító ipar gyengülése mellett a brandek és divathullámok egyre gyorsabban váltják egymást a reflektorfényben, tényleg csak a legjobb, legügyesebb kevesek képesek tényleg naggyá válni és hosszabb ideig fennmaradni. Mindezzel párhuzamosan pedig a terjesztő és ízlésformáló csatornák, kritikai kánonok is fragmentálódnak, relativizálódnak. Bár az előadásban nem hangzott el, ide kapcsolódik, hogy a popzenei hagyomány a legtöbb kritikus szerint az utóbbi években művészi szempontból, a keretektől részben függetlenül is fejlődési íve végére ért, kifulladva önmaga sokszoros reciklálásáig és értékei újra- és újragondolásáig jutott.
Úgy tűnik tehát, az internetes zenefogyasztásban művészet, kultúra és technika állapota tulajdonképpen ösztönös egységbe került egy sajátos posztmodern állapotban. A zenei műfajok, színterek és kritikai kánonok egyre több részre szakadása, amely a popzene kialakulása óta folyamatos, az internettel teljesedett ki, és úgy tűnik, nem csak a terjesztés és ízlés korábbi monopóliumai gyengültek le, hanem ezzel nagyjából egy időben az ilyen monopolhelyzetre alkalmas zenei alkotások, illetve talán az ezekre való igény is eltűnni látszanak.
Mindezt kiegészíti a világháló egy másik tendenciája, miszerint a befogadót hatalmas mennyiségű és kevéssé hierarchizált információval bombázza, ebben a környezetben pedig egy-egy alkotás/mém/adatcsomag befogadására egyre kevesebb idő jut, és a sikeres mémek is csupán rövid ideig maradhatnak azok. Ez utóbbiak közös jellemzője általában a szórakoztatóság, a könnyű és gyors befogadhatóság, a látványos ötletesség és esztétikai harsányság, valamint az intertextualitás, ahogy például ebben a tanulmányban „hivatalosan” is kimutatták. Jó példa minderre mondjuk az animgifek sikere, de logikusnak tűnik, hogy a hagyományosabb populáris művészeti ágak, így a popzene se vonhassák ki magukat a korszellem és az új médiumok hatása alól, és ugyanezen jellemzők felé kezdjenek el konvergálni. Egyes elemzők szerint a popzene új tendenciái a mém-jelleghez, az „áramban” való léthez igazodnak, néhol tudatosan, néhol tudattalanul, mindez pedig egyaránt megváltoztatja az alkotás és a befogadás módjait: éppúgy jelentheti például a régebbi és újabb alkotások szélesebb körű, ám felszínesebb és eredeti kontextusukból kiszakított megismerését befogadói oldalról, mint az új alkotások marketing-központúbb, harsányabb, feltűnőbben egyéni vagy extrém mivoltát alkotói oldalról.
Szerző: Dubrovszki Dániel
