Zenei hálózatok

Zene, műfajok és közösségek az online hálózatok és az átalakuló zeneipar korában – Blog, könyv, közösség. Bővebben >>>

A Zenei hálózatok kötet megvásárolható a jobb könyvesboltokban, vagy ingyen letölthető a lenti képre kattintva! Az eBook-formátumért katt ide >>>!

Zenék, műfajok az ezredforduló után. Ha érdekel, mi a helyzet a zenével az online hálózatok korában, töltsd le a Zenei Hálózatok kötetet!

Levlista

Google Csoportok
Feliratkozás a(z) Zenei hálózatok csoportra
E-mail:
Csoport meglátogatása

Címkék

.epub (1) absztraktok (1) adatbázis (1) adorno (1) ajánló (1) állambiztonság (1) amerika (1) anarcho-punk (1) apple (1) artisjus (1) aspecto (1) a klasszikusnak számító zenei szubkultúrák és életstílus továbbélése (1) a kultuszképzés alakzatai a populáris zene kritikájában (1) a médiafogyasztás átalakulása az ezredfordulótól napjainkig (1) a politika határai a black metalban (1) barna emília (4) batta barnabás (3) beszámoló (7) bizalom (1) blues (1) bodó balázs (1) bodrogi andrás (1) brand&music (2) business (1) buzás andrea (5) call for papers (5) cd (1) cfp (12) cider (1) crass (1) crowdfunding (1) csapatás (1) cybercultures (1) dalszerző kurzus (1) deathcore (1) demenczia rituális bolondokháza a csehországi psytrance partikon (1) digitális (1) digitális zenepiac (1) digi pop és új regiszterek (1) díjak (1) disztribúció (1) dobó mátyás (1) dubrovszki dániel (4) eastbound (2) ebook (1) elektronikus (2) előadás (28) előadások (2) előadók (1) elte (1) esszé (4) etika (1) extrém színterek (1) extrém zenei műfajok és online közösségek (1) facebook (1) fandom (1) felhívás (2) felhő (1) fesztivál (1) fesztiválok (1) fiatalság (1) fine cut bodies (1) fodor attila kevin (1) folyóirat (2) francia (1) free ingyenes hozzáférés sikeres üzleti modell (1) gedeon valéria (1) gelegonya edina (1) gender (1) geoff stahl (1) gerényi gábor (1) gijón (1) gitár (1) google (1) goth (1) grunge (1) gyulai attila (1) hanghálózatok metakommunikációja (1) hangminták (1) hardcore (1) hatalom (1) heavy metal (1) hír (1) hubai gergely (1) ignácz ádám (4) ilg barbara (1) indie (1) ingyen cucc (1) inspiráció (1) interjú (1) internet (1) iPod (1) jazz (1) jog (1) jogkezelők (1) jogok (1) kalózok (1) kidobott fimzenék (1) kitzinger dávid (3) klasszikus zene (1) Klausz Melinda (1) kodaj dániel (4) komolyzene (2) könczöl orsi (2) konferencia (10) konferencia-felhívás (1) konferenciabeszámoló (1) konferenciafelhívás (8) könnyűzene (1) kontroll modell (1) könyv (2) könyvbemutató (2) kossuth (1) köszönet (1) kötet (2) kovács balázs (1) közép-európai (1) közösségek (1) közösségi (1) krémer tamás (1) kritika (1) kutatás (2) lapszám (1) lemeztúrás (1) lemeztúrás az internet után (1) lengyel dóra (1) letöltés (1) london (4) l varga péter (1) mainstream (1) mancs (1) márkázás (1) marketing (1) média (2) médiareprezentáció (1) médiavisszhang (1) memphis (1) menedzsment (1) metal (1) mezei péter (4) michael azerrad (1) mito (1) mix (1) MNS (1) mobile (1) morcz fruzsina (1) mp3 (1) mr2 petőfi (2) mta (2) műfajok (1) mulatás (1) munkaetika (1) music (2) music networks seminar (1) myspace (1) németh gergely (1) nemzeti és transzlokális (1) newcastle (1) new orleans (1) nirvana (1) nyeremény (1) okosba (1) okostelefonok (1) online (1) online közösségi média (1) online zenei színterek esettanulmány liverpoolból (1) önreprezentáció és önreklám a zenei hálózatokban (1) óriás kislemez (1) összes előadás (1) our band could be your life (1) paizs miklós (1) Pannon egyetem (1) partykultúra (1) patakfalvi czirják ágnes (1) pécs (2) pénz (1) pernecker dávid (2) pléh dániel (1) politika (1) popular (1) populáris zene (4) popular music studies (1) pr (1) prieger zsolt (1) program (4) pte btk (1) pulay gergő (1) punk (4) rádió (1) rákóczi balázs (2) ramones (1) reader (1) recorder (3) replika (2) riszpekt (1) robert hollands (1) rock (1) rögzített zene (1) sajtó (1) sampling (2) sony (1) sorsolás (1) sounds of cluj (1) sound design (1) spanyolország (1) study (1) such györgy (4) sütő márton (1) szabad zenei közösségek és hálózatok (1) székely levente (1) szervác attila (1) szervezők (1) szerzői (1) szerzői jog (2) szerzői jogi kalózok és a magyar piac (1) színtér (4) színterek (2) szocializmus (1) szubkultúra (3) tánczenei (1) tanulmány (1) társadalmi változás (1) tavaszi szezon (1) theodor w adorno (1) tófalvy tamás (10) tóth anett (1) trend (2) trever hagen (1) uh (1) uh fest (1) új zéland (1) ultrahang (1) ultrahang fest (1) underground (2) urban ppopcultures (1) útinapló (1) üzleti modellek (1) vályi gábor (3) vásárhelyi ágnes (1) vass norbert (1) videók (2) világzene (2) világzene vagy balkáni populáris kultúra az elismerés és kirekesztés szimbolikus formái (1) vitos botond (3) vol 1 (1) wellington (1) west balkán (1) weyer balázs (4) zene (3) zenehallgatás (1) zeneipar (8) zenei hálózatok estek (20) zenei hálózatok folyóirat (1) zenei hálózatok szeminárium (1) zenelejátszók (1) zenepiac (2) zeneszociológia (1) zhf (1) zhf 001 12 (1) zipkomm (1) Címkefelhő

Licenc

Creative Commons Licenc

Minden a szocializmus és a populáris zene kapcsolatáról, és még annál is több: sajtó-adatbázist épít, könyvet mutat be és konferenciát rendez az MTA Zenetudományi Intézete

2015.09.02. 14:07 Zenei hálózatok

Az MTA Zenetudományi Intézetében működő 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport három fontos populáris zenekutatói projektet is bemutat szeptemberben: az egyik az első magyar populáris zenei sajtó-bibliográfia, a másik egy friss kötet, a harmadik pedig egy kétnapos konferencia a populáris zene és a kulturális politika viszonyáról Magyarországon az első világháborútól napjainkig, szeptember 17-18-án.

A "Támogatott–ajánlott–hivatalos - A populáris zene és a kulturális politika viszonya Magyarországon az első világháborútól napjainkig" című konferencia Az MTA Zenetudományi Intézetének Bartók-termében, 2015. szeptember 17-18-án lesz megtartva.A konferencián többek között a Magyar Rádió és a jazz viszonyáról, a Rock Színházról, a könnyűzene reprezentációjáról a szociológiai filmekben, a szórakoztató zene szovjet ideológiáiról és a Táncdalfesztiválról is lehet előadásokat hallgatni. A két plenáris előadó Standeisky Éva és György Péter lesz.

A konferencián mutatják be a szintén frissen elkészült Műfajok, stílusok, szubkultúrák című kötetet, amely Ignácz Ádám szerkesztésében az MTA tavalyi első populáris zenei konferenciájának válogatott tanulmányait tartalmazza.

A szintén szeptembertől elérhető magyar populáris zenei sajtóbibliográfia (1945-1990) egy olyan, folyamatosan bővülő adatbázis, amelynek célja, hogy összegyűjtse és rendszerezze az államszocializmus időszakában a szórakoztató zenével kapcsolatban magyar nyelven megjelent valamennyi írás (tanulmány, esszé, tárca, riport, interjú) legfontosabb bibliográfiai adatait, majd azokat egy online felület segítségével mindenki számára kutathatóvá tegye.

A munka első fázisában a populáris zenével és az ifjúsági kultúrával legintenzívebben foglalkozó hazai sajtótermékeket dolgozzák fel, azok a közéleti, társadalmi és szaklapokat, amelyek a Rákosi- és Kádár-korszakban mondhatni monopolizálták a „könnyűzene” témakörét. A jelenleg hozzáférhető mintegy 3000 tétel nagy részét ezért a második világháború után működő magyarországi ifjúsági lapok (a Szabad Ifjúság, a Világ Ifjúsága, a Magyar Ifjúság és az Ifjúsági Magazin), valamint a legjelentősebb zenei folyóiratok (például Muzsika, Zenei Szemle, Új Zenei Szemle, Magyar Zene) vonatkozó cikkei jelentik, de természetesen a későbbiekben a témával csak alkalmanként foglalkozó más orgánumok (például tudományos folyóiratok, bulvárlapok és végül a politikai napi- és hetilapok) is sorra kerülnek.

Az adatbázis tesztelhetősége és mielőbbi tökéletesítése végett első körben az adatgyűjtés előzetesen kijelölt időkeretein is szűkítettek: az eddig felvitt – és a közeljövőben felvinni kívánt – tételek kizárólag az 1945-1975 közötti időszakra vonatkoznak. A későbbi tervek között ugyanakkor nemcsak a számszerű bővítés szerepel, hanem a keresési-kutatási feltételek folyamatos javítása is, elsősorban azáltal, hogy a szóban forgó írások mindegyikét digitalizálják, és szintén hozzáférhetővé teszik.


Szólj hozzá!

Címkék: konferencia adatbázis mta

Elindult Magyarország első populáris zenéről szóló tudományos folyóirata, a Zenei Hálózatok Folyóirat

2015.08.03. 00:36 Zenei hálózatok

Paizs Miklós (Korai Öröm, Sickratman) alkotói portréjával, a ZHF 001 óriás kislemezzel indul Magyarország és egyben a régió első tudományos folyóirata, ami kizárólag populáris zenével foglalkozik. A folyóirat online, ingyenes, független és köszönti leendő olvasóit, szerzőit.

„A Zenei Hálózatok Egyesület mögött álló elmék új projektet indítottak, amely feltehetően újra felkavarja majd a színtér életét, tovább tágítja-csavarja a műfaj határait és még nagyobb közönséget toboroz a már külföldi meghívásoknak is egyre gyakrabban eleget tévő, feltörekvő alkotóknak. Az utóbbi évek során a Power Triónak is nevezett hármas szokatlan megoldásaival, kísérletező kedvével, súlyos, kompakt anyagaival és lehengerlő élő megmozdulásaival szerzett biztos helyet magának a legfontosabb és legnagyobb fesztiválok és klubok programjában is. A ZHF 001 12” pedig – ebben biztosak vagyunk – újabb mérföldkő lesz ebben a kreatív folyamatban.” (NME)

zhf_promobandphoto_small.jpg

(fotó: Gyarmathy Ákos)

Majd négy évig tartó előmunkálatok után 2015. augusztus 3-án elindult a Zenei Hálózatok Folyóirat (ZHF). Az online, szabad hozzáférésű, kizárólag populáris zenével foglalkozó tudományos folyóirat első száma – azaz a ZHF 001 12” (óriás kislemez) – unortodox módon egy alkotói portré, amit hamarosan követ egy roma hip hopról szóló tematikus blokk (a ZHF 002 EP) valamint egy lektorált tanulmányokat (például hardcore-ról és psytrance-ről) is tartalmazó kiadvány (a ZHF 003 LP).

A ZHF egy tudományos folyóirat, ami alkalmankénti portrék, esszék és interjúk mellett a populáris zenéről szóló eredeti tanulmányokat közöl. A tudományosságot ezeknél a munkáknál szigorúan vesszük: a tanulmányok nagy részét úgynevezett dupla vak lektorálási rendszerben szűrjük meg. A tudományosság mellett fontos számunkra a szabadság és a hozzáférhetőség is, ezért minden írás ingyenesen, online olvasható és letölthető.

Azért hisszük, hogy Magyarországon, magyarul is van értelme ilyet csinálni, mert úgy tapasztaljuk, egyre többen foglalkoznak a populáris zene kutatásával, és szeretnénk teret adni az eredményeknek, és azt is, hogy a gondolatok minél többekhez eljussanak. A világon nagyjából eddig tucat körülire tehető a populáris zenére – vagy annak egy-egy területére – specializálódott tudományos folyóiratok száma, tehát világviszonylatban is egyedülálló kezdeményezésről van szó, Közép- és Kelet-Európában pedig nincsen hasonló médium. Hosszú távú terveink között ezért szerepel egy angol nyelvű verzió elindítása is.

zhf_001_12_facebook_promo_small.jpg

(fotó: Gyarmathy Ákos)

A folyóiratot a Zenei Hálózatok Egyesület adja ki, ami az IASPM nevű (hosszú nevén: International Association for the Study of Popular Music) globális szervezetnek a magyar leánya, és egyben ernyőszervezete. A folyóirattal kapcsolatos munkákat mindenki teljesen ingyenesen, önkéntesen végzi. Állami támogatást nem kapunk, hirdetések nincsenek az oldalon.

A ZHF főszerkesztője, egyben ötletgazdája és alapítója Krémer Tamás, szerkesztői pedig Barna Emília és Tófalvy Tamás.


Szólj hozzá!

Címkék: folyóirat tófalvy tamás barna emília paizs miklós zhf zenei hálózatok folyóirat óriás kislemez zhf 001 12 krémer tamás

Konferencia-felhívás: Támogatott–ajánlott–hivatalos. A populáris zene és a kulturális politika viszonya Magyarországon az első világháborútól napjainkig

2015.02.02. 08:29 tofalvyt

Az MTA BTK Zenetudományi Intézet konferenciát szervez az állam, a hatalom és a populáris zene viszonyáról - és várják a jelentkezéseket. A konferencia meghívott előadói György Péter és Standeisky Éva.

Amikor Magyarországon a politika és a populáris zene lehetséges kapcsolódási pontjait vagy a szabadidő szabályozásának módszereit kutatjuk, többnyire a diktatúrák időszakaira hivatkozunk. Pedig az ötvenes évek elejének tervezőasztal mellett komponált tánczenéin vagy a „3T” elvét a szórakoztató zenében is érvényesítő hatvanas-hetvenes éveken túl a legújabb kori magyar történelem más periódusaiban is voltak a „tömegek” figyelmébe ajánlott, illetve bürokratikus-adminisztratív eszközökkel támogatott és hátráltatott zenei műfajok, előadók, rendezvények. Olyan korszakokban is, amikor a hivatalos és az alternatív fogalma háttérbe szorult, illetve átalakult. Természetesen a beavatkozás mértéke és hatékonysága koronként és a berendezkedés jellegétől függően is sokat változott az elmúlt száz esztendőben, mint ahogy az aktuális társadalmi-politikai viszonyoknak megfelelően a módszerek is különbözők voltak – a párthatározatoktól a direkt finanszírozásig.

Az MTA BTK Zenetudományi Intézet „Lendület” 20-21. Századi Zenei Archívuma és Kutatócsoportja által meghirdetett Támogatott–ajánlott–hivatalos. A populáris zene és a kulturális politika viszonya Magyarországon című konferencia célja, hogy rámutasson a téma komplexitására és aktualitására, ezért a legkülönbözőbb tudományterületekről érkező szakemberek – zenetudósok, esztéták, közgazdászok, filozófusok, történészek, médiakutatók, szociológusok, újságírók – részvételére számít. Olyan előadók jelentkezését is várjuk tehát, akik nem konkrét zenei kérdésekkel, hanem a 20-21. századi magyar kultúra és művészet populáris zenével összefüggésbe hozható más területeivel (például filmmel, fesztiválokkal, internetes közösségekkel) vagy magyar vonatkozással is bíró, nem magyarországi témákkal foglalkoznak.

A konferenciára 20 perc hosszúságú előadásokat várnak. Jelentkezni az előadás – legfeljebb 300 szó terjedelmű – absztraktjával és az előadó rövid életrajzával 2015. április 30-ig lehet, a popzenekonf KUKAC gmail.com címen. Az absztraktok elbírálását követően a döntésről minden jelentkezőt 2015. június 5-ig emailben értesítünk. 

A konferencia meghívott előadói:

György Péter esztéta; Standeisky Éva történész

Helyszín és időpont: Bartók-terem, 2015. szeptember 17-18.

A konferenciával kapcsolatos kérdésekkel, észrevételekkel a konferencia főszervezőjéhez, Ignácz Ádámhoz (ignacz.adam KUKAC btk.mta.hu) lehet fordulni.


Szólj hozzá!

Címkék: politika hatalom mta cfp populáris zene konferencia-felhívás

A punk halott – A Crass és az anarcho-punk

2014.01.06. 17:54 Zenei hálózatok

"A The Clash szocialista lendülete sem ér semmit, ha a CBS rángatja zsinórjaikat. Arról nem is beszélve, hogy koncertjeik – köztük USA-kritikájukat meghazudtoló tengerentúli turnéjuk – akkori mértékkel nézve is sok pénzből szerveződtek, és sok pénzbe kerültek. Akárcsak a Sex Pistols, ebből a nézőpontból a The Clash is egy önellentmondásoktól és képmutatástól torzult darabkája volt a rock-cirkusznak. A punk pedig – aminek ők nevezték magukat – mintha nem is létezett volna. Persze, nem kizárt, hogy jó zenét játszottak –, de ez semmit nem jelentett az anarcho-punk számára, mivel a »skorpiók fullánkjait ellopta a rendszer«". Pernecker Dávid filmesztéta írása.

A Sex Pistols hatása – sietős bulvárosodásuk ellenére is – olyan őket követő együttesek fényében válik elvitathatatlanná, mint a The Clash, a The Buzzcocks, a Slaughter and the Dogs, az X-Ray Spex, vagy akár a The Raincoats. Bizonyos keretek között újradefiniálták a populáris zenét, s mi több, annak viszonyát és kapcsolódási pontjait a fővonalbeli kulturális áramlatokkal. A fenti együttesek a maguk sajátos módján próbálták meg – az új generáció nagy örömére – felrúgni a megfáradt, unalmas, elidegenedett, szocio-konformitás által kivéreztetett és mozdíthatatlannak tűnő háború utáni alaphelyzetet. Mindennek ellenére a status quo totális visszautasításában megdicsőült punk a hetvenes évek végére már a stagnálás és a kifulladás állapotait mutatta. Annak ellenére ugyanis, hogy kezdetben a punk az aktuális zene- és kultúrafelfogás, a korporatív és kapitalista eszmék, valamint az apátiába zárkózó társadalmi struktúra destruálását tűzte ki céljául, az évtized végére – népszerűsége tetőfokán – szép lassan az általuk megvetett különböző monetáris orientáltságú üzletrendszerek részévé vált. Azok, akik elutasították a kiadók, a zenekarmenedzsment, a kierjedt turnégépezetek egyértelműen pénzszagú alapelveit, a kor legnagyobb kiadóinál szerződtek le. Antikapitalista, aszociális, kiábrándultságukban őszinte és agresszív üzeneteik ebből kifolyólag nem tűntek már igazán meggyőzőnek. Mindeközben pedig sorra bukkantak fel a punk-divat ruházati boltjai, melyek Malcolm McLaren üzletének (mely a Sex névre hallgatott) standardizált kockás-szegecses öltözeteinek permutációit ajánlották a magukat punknak valló fiatalok számára. Ami egykor autentikusan politikai volt, azt pontosan a politika vizezte fel. Akik ezt nem vették észre, azok saját nézeteikből faragtak kiábrándító faviccet – ezzel pedig saját forradalmiságukat tették semmissé.

 THERE IS NO AUTHORITY BUT  YOURSELF

 Akik viszont nem tudták feldolgozni a punk kommercializálódását, azok már a folyamat közben kiváltak az áramlatból. A punk első hullámának elvrendszerét annak földön heverő szilánkjaiból építették és értelmezték újra. Az anarcho-punk mozgalom visszakövetelt mindent, amit a punk haknikon tett pénzzé. A punk az ő felfogásukban az volt, aminek mindig is lennie kellett volna: politika. Olvasatukban a punk nem a rockzene egy eltartó ága, nem gitárosok, dobosok, és énekesek kusza története volt. Számukra a zene csupán médium volt. Az üzenet, a gondolat, az eszme pedig mindenekfelett állt. Annak közvetítése, megfogalmazása, időzítése, és sokkoló szélsőségessége pedig a punk maga. Az anarcho-punk színtér autonóm, szubverzív, divergens elméleti és ideológiai megalapozottságukban is mindenképp gyakorlatias aktivista együttesek szimbiózisa volt – és a mai napig az – melynek élén az 1977-ben megalakult Crass állt.

Nem voltak ők sem zenészek – az állandó tagok közül egyetlen egy tudott igazán hangszeren játszani –, sem együttes. A Crass a szó szoros értelmében vett intézményesült kollektíva volt. Kezdetben Penny Rimbaud, egy London melletti „nyitott ház” – az úgynevezett Dial House – alapítója, és az oda betévedő Steve Ignorant avantgarde-punk dob és vokál duója volt csupán. A Crass úgy formálódott újra és újra, ahogy az emberek jöttek-mentek a házban. Aki szeretett volna velük zenélni, azt engedték – nem volt semmilyen követelmény vagy kikötés. A Dial House látogatói és lakói szinte kizárólag előadó- és képzőművészek, írók-költők, politikai aktivisták (anarchisták, anti-militaristák, pacifisták, környezet- és állatvédők, feministák, stb.), válságba került megtévedtek, poszt-hippik, kiábrándult punkok, valamint egyszerű utazók voltak, akik közül sokan fordultak meg a Crass tagjai között is. A Dial House nem kommuna volt, szigorú értelemben még csak nem is közösség – mivel nem voltak szabályaik, üléseik, közös szilárd elveik. A művészeti egyetemen frissen végzett Rimbaud azért bérelte a házat potom pénzért, hogy bárkit befogadhasson, akinek szüksége van rá – ingyen és bérmentve. A mai napig működő Dial House telkén mindenki magára van utalva, de senki nincs elveszve – gondtalan működése kölcsönös segítségen alapul. Az odaköltözők számára Rimbaud csupán négy kikötést tesz:

(1) hozzá kell járulni a ház életben tartásához (kertészkedés, főzés, mosás, szerelés, stb.);

(2) a ház semmilyen profitorientált, materialista, kapitalista, kommersz tevékenységben nem támogat senkit (ha van anyagi/terménybeli/termékbeli jövedelmük, akkor azt eladományozzák);

(3) a házban tilos a drogfogyasztás (nem morális, hanem praktikus okokból, ugyanis a Dial House a mai napig rendőrségi megfigyelés alatt áll);

(4) a házban vegetáriánus életmód folyik. 

A Dial House a nyolcvanas években elterjedő „csináld magad” alkotói attitűd (Do It Yourself, DIY) első igazi fellegvára volt. Amellett, hogy a ház függetlenségének, politikai elkötelezettségének, kísérletező és innovatív gondolatiságának mivolta a Crass munkásságában is egyértelműen tükröződni látszik, kulturális hatása a mai napig feltérképezhetetlenül hatalmas. A biokertészet, a squat-mozgalom, a direct action típusú polgári engedetlenség alapformái, a street punk, az önfenntartó életmód, a párszemélyes fanzine- és lemezkiadók, koncert- és eseményszervezők majdhogynem ideáltipikus közösségformáló jellege mellett a házból ered a punk és politika mai napig elválaszthatatlan asszociatív kapcsolata is. 

Dialhouse1.jpgA Dial House ma

THOSE WHO DO THE TALKING

RARELY MAKE THE ACTIONS

Ahhoz azonban, hogy érdemben képesek legyenek megfogalmazni felkavaróan újszerű, radikális és sokkoló politikai állításaikat, szembe kellett helyezkedniük a köztudatba égett punk-felfogásokkal. A The Feeding of the 5000 című bemutatkozó lemezükön található „Punk is Dead” a mai napig a punk-paradoxon leghírhedtebb antihimnusza. Kezdetben Rimbaud és a Crass többi tagja is rajongott a Sex Pistols jelenségért, azonban Rottenék tiszavirágéletű EMI-szerződése után hirtelen kiábrándultak a punk alapkövéből. Hisz senki nem lehet anarchista az EMI kiadónál, ez egy vicc. Ha üzent is valaha anarchiát a Sex Pistols, ezek után lehet-e azt komolyan venni? A Crass válasza egyértelmű nem. A The Clash szocialista lendülete sem ér semmit, ha a CBS rángatja zsinórjaikat. Arról nem is beszélve, hogy koncertjeik – köztük USA-kritikájukat meghazudtoló tengerentúli turnéjuk – akkori mértékkel nézve is sok pénzből szerveződtek, és sok pénzbe kerültek. Akárcsak a Sex Pistols, ebből a nézőpontból a The Clash is egy önellentmondásoktól és képmutatástól torzult darabkája volt a rock-cirkusznak. A punk pedig – aminek ők nevezték magukat – mintha nem is létezett volna. Persze, nem kizárt, hogy jó zenét játszottak –, de ez semmit nem jelentett az anarcho-punk számára, mivel a „skorpiók fullánkjait ellopta a rendszer”.

A Crass mindenközben bocsánatot kért rajongóitól, amiért a Sounds magazinban tudtukon kívül fényképeket publikáltak róluk. Mikor pedig megkérdezték őket, hogy milyen feltételek mellett jelennének meg a Top of the Pops című popzenei műsorban, Rimbaud azt válaszolta, hogy szívesen elmennek, ha az éppen aktuális lemezük időtartama alatt megszakítások nélkül beszélhetnek arról a témáról, amiről csak akarnak. Tehát nem kerültek adásba. Kompromisszumot nem tűrő függetlenségüket sokan kritizálták. Arrogánsnak tűnő izoláltságukat sokan nem találták annyira hatékonynak, mint a Sex Pistols rendszeren belüli bomlasztó tevékenységét. Mire azonban ez az argumentum körbeért, a Crass több mint tízezer fős rajongótábort tudhatott magáénak, akiket feltehetően eléggé elszomorított volna, ha a Crass tévében mutatkozik, vagy leszerződik az EMI-hoz. 

WE HAVE THE STRENGTH

BUT DO WE HAVE THE COURAGE?

A tény, hogy a klasszikus punk a blues-alapú fehér rockzene kötelező evolúciós vadhajtása volt – mely gondolat a no wave kiindulópontja is – egy vállrándítást sem ért meg a kollektívának. A mai napig avantgarde kísérleti zajzenékben érdekelt Rimbaud soha egy percig nem törődött rockzenei manírokkal. Ha a Crass munkásságában fel-felbukkannak rockformák, az vagy indikátora az iróniának, vagy a dalszöveg üzenetének szükséges alakja. Míg a kor két legmeghatározóbb hangzású lemeze – a Never Mind the Bollocks és az első The Ramones album – zeneileg azonos blues-forrásból eredő motívumokat használ, addig a Crass debütáló lemeze egészen eredeti volt. Rimbaud hadseregeket idéző dobkalapálása, Ignorant fékevesztett üvöltése, rettenetesen túlvezérelt gitármasszájuk, a dalformák kerülése vagy azok átértelmezése, TV- és rádió-hangminták használata, a fémes feedback és loop-effektmocsárba vesző szünetmentes albumfelépítés mind-mind alapvető újdonság volt – a legijesztőbb fajtából való. Rimbaud soha nem a dallamokra, a vonalvezetésekre koncentrált, inkább a mondanivaló, az üzenet, az agitátum számára megfelelő zajorkánt kereste, ami a dalszöveggel együtt modulál és egészíti ki azt különböző hangulatokkal, amibe be képes zárni Ignorant őrült kiabálását. Kitűnő példa erre, ahogy Rimbaud a megfelelő hangzást kutatva azt tanácsolta Pete Wright gitárosnak, hogy keltsen olyan hangokat, mintha épp megölnének valakit.

Abban, ahogy Johnny Rotten átszellemülten kiabálta, hogy „nincs jövő”, a Crass nem látott mást, csak kihívást. A Crass számára a punknak nem a korszellem nihil-pesszimizmussal átitatott, feloldásoktól és megoldásoktól mentes kritikájáról kellett volna szólnia. A Sex Pistols felhívta a figyelmet arra, hogy mi folyik a Szigetországban – és ennyi. Rámutatott arra, ami evidens volt. Arra, amire előttük még senki nem mert rámutatni. De azáltal, hogy azt mondták, „ez van”, ők csak megalapozták a küzdőteret. A Crass válasza az volt, hogy „igen, ez van – de hogyan tudunk ezzel kezdeni is valamit?” Folyamatosan keresték a válaszokat, a kiskapukat, a gyenge pontokat, a lehetőségeket támadásra és segítségre egyaránt. Meg akarták változtatni történelmüket, nem pedig annak végét énekelték meg. 

A Crass kollektívája mutatott rá arra – működésükben, alakulásukban, dalszövegeikben –, hogy 1976 nem „nulla év” volt. A punk nem a semmiből jött, a punk alapvetően nem volt újdonság. A punk az előző évtized ellenkultúrájának amorf folytatása, a hippi mozgalom mutáns leszármazottja, melyben ott visszhangzik annak elnyomással, munkanélküliséggel, háborúval, korrupcióval, militarizmussal és szociokulturális konvenciókkal szembeni elutasítása. Ugyanakkor ahhoz, hogy belássák saját igazukat, kissé szembe kellett fordulniuk önmagukkal is. Ugyan a Crass nem kezelte kritika nélkül a hippi-mozgalmat – annak struccpolitikáját és fasimogatását kifejezetten hibásnak vélték – a béke és szeretet azonban még mindig használhatóbb alternatívának tűnt számukra, mint a The Clash által deklarált offenzíva. A Crass talán túlzottan is bipoláris pacifista punk-felfogásában nincs helye a hippi-mozgalomra oly jellemző hedonizmusnak, ugyanakkor teljes mellszélességgel osztotta annak politikai nézeteit. Azáltal pedig, hogy a hippi-mozgalom nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a Crass punkja csak éberebb lett. Tisztában voltak a korábbi generáció hibáival, és feltehetően épp ezért váltak saját politikájukban magabiztossá és félelmetesen elhivatottá. A Crass olvasatában az anarchizmus és a pacifista nézetek egymás szinonimái és szimbiontái voltak – erre utal híres jelmondatuk is: „anarchia, béke és szabadság”. Mindez később a Conflict, a Flux of Pink Indians, a Rudimentary Penny, a The Subhumans, a Rubella Ballet, és egyéb más anarcho-punk együttesek nyomán tovább fejlődött és alakult. Az anarcho-punk együttesek olyan fontos politikai, szociológiai, és kulturális színtereket alakítottak és támogattak, mint az állat- és környezetvédelem, a vegetarianizmus, a veganizmus, a feminizmus, antifasizmus, és az ateizmus. 

Nyilvánvaló, hogy a Crass könnyű célpontot szolgáltatott a kritika és a hallgatók számára is. A Dial House zöld szigetére visszavonult szigorúan non-profit kollektívaként bosszantották azokat, akik profitorientált punkzenéket hallgattak, adtak ki, támogattak. Mondandójuk meghökkentő intellektuális és gyakorlati programszerűsége miatt bosszantották azokat is, akik szerint a punk ereje botrányosságában, nihilista és pesszimista eszképizmusában, vagy épp idiótaságában rejtezik. Mindezek nyomán csak egyre világosabbá vált, hogy a Crass nem definiálta újra korának punkját. Mindössze rámutatott arra, hogy annak nincs sem definíciója, sem pedig tisztességes üzenete.   

 IT IS UP TO ME ALONE, AND YOU ALONE

TO BITE THE HAND THAT BLEEDS US 

A Crass tagjai ruhájukat feketére festették, így reagáltak a McLaren által trendbe hozott színes, kockás, biztosítótűs, Union Jack mintát lejárató punk divatparádéra. A feketébe öltözött Crass-punkokat – a jelenség „black bloc” néven vált ismertté – épp ezért a mai napig könnyű beazonosítani. A Crass tagjait emellett művésznevük is megkülönbözteti a színtér punk sztárjaitól. Johnny Rotten és Sid Vicious undort és megbotránkozást keltő neveivel szemben a Crass-punkok nevei egyrészt az előbbiek számára tartanak görbe tükröt, másrészt pedig anarcho-pacifista nézeteikre referáló, enyhén önironikus – mégis gyorsan sziklaszilárd emblémává váló – szójátékok voltak. Penny Rimbaud (születési nevén Jeremy John Ratter) a francia szimbolista nevéből és a londoni közvécé tarifájából építette fel nevét. Phil Free, Joy De Vivre, Eve Libertine, Steve Ignorant nevei viszont komolyabb magyarázatot nem igényelnek. A Crass-punkok uniformisa és felvett nevei azonban a mozgalom legkevésbé jelentős vizuális jellemzői.

Azokat ugyanis elhomályosítja lemezeik gyomorba vágó borítóterve, ikonikus logójuk, stencilezett vagy éppen vastagon szedett betűtípusuk, Rimbaud sokk-szlogenjeivel felvarrt zászlóik és transzparenseik, valamint koncertvetítéseik. A Crass szemkápráztató vizualitásáért Mick Duffield videóművész mellett Gee Vaucher felelt, aki Rimbaud mellett a Dial House legrégebbi lakója és egyben Rimbaud gyerekkori barátja. Vaucher talált képekből, újságcikkekből, képeslapokból összeollózott kollázsaival, politikai- reklám- és bulvárplakátok dekollázsából, katonás stencilfelirataiból, valamint saját fotorealisztikus és gouache festményeiből kialakított fekete-fehér szürrealizmusa feltehetően minden idők legijesztőbb, legmegdöbbentőbb lemezborítóit eredményezte. Saját tervezésű, több irányban széthajtható borítóinak képein ellentétes – természetesen politikai – tartalmi minőségek csapnak össze, melyek zavarba hozzák, elborzasztják, de főként elgondolkodtatják szemlélőiket. Képein és videóiban a semmiből valamit teremtő „csináld magad” étosza egyszerre vegyül David Hockney (aki Vaucher tanára is volt) mérföldekről kiszemelhető pop art munkáinak hatásával, valamint Picasso és Dalí háborús műveivel. Absztrakt és szürrealista műveit szétveti valamiféle ijesztő skizofrén szenvedélyesség, melyben a reménytelennek tűnő atmoszférán át csak sokadik áttekintés során süt át Vaucher reménytelisége. Olyan sajnálatosan mindennapi témák – háború, tüntetések, korrupció, szegénység, munkanélküliség, osztálykülönbségek, stb. – egyszerű festményei kerülnek idegen kontextusba, melyek összhatásában mindig tükröződik a lehetőség a változtatásra. A lehetőség arra, hogy elborzadt, zavarodott nézője átgondolja a képek premisszáját, hogy esetleg meggondolja magát. Mert a bombázások után talicskába gyűjtögetett halott kisgyerekek szaggatottan ismételgetett felvétele nem biztos, hogy csupán polgárpukkasztó sokként működik. Vaucher protest-művészete egyértelműen összhangban van a Dial House és a Crass elveivel. A probléma feltérképezése után visszanyúl annak gyökeréhez, s azt azzal a kevéssel próbálja meg megoldani, ami a keze ügyébe esik. Gee Vaucher munkássága a punk művészet alapvető eleme, olyan nevek mellett a helye, mint a Jamie Reed (Sex Pistols), Raymond Pettibon (Black Flag), vagy Winston Smith (Dead Kennedys). 

CrassTheFeedingofthe5000.jpgThe Feeding of the 5000 (1978) albumborító

Vaucher munkájára David King teszi fel a pontot kultikus Crass-logójával – mely feltehetően a Black Flag rácsai mellett a legtetováltabb punk embléma a világon. A logó a katolikus keresztet és a Nagy Britanniát jelképező Union Jack sávokat tökéletes körformában bekerítő kétfejű kígyóval a Crass egyház- és aktuálpolitika ellenességét egyszerre jelenítette meg. Eredendően egy közkedvelt japán családi sírkőmintázatot idézett volna – és bizonyára idéz is – de King saját bevallása szerint is inkább valamiféle náci-felhangú emblémára emlékeztet. 

The_Crass_logo.pngA Crass-logo 

WE HAVE NOTHING BUT OURSELVES AND EACH OTHER

A Crass zenéje politikai médium volt. Az ideológia ugyanakkor, melyet zajongó kísérleti punkjukkal megidéztek, kifejezetten hektikus és eklektikus vegyület volt. Moralitásukat és materiális nézeteiket nem lehet egyetlen ideológia keretei közé szorítani. A Crass anarchista-pacifista aktivizmusa sokat merített a Gandhi passzív ellenállásából, a beat- és a bohém költészetből, a francia egzisztencializmusból, a francia szimbolista költők munkáiból, és természetesen a formális anarchizmus-felfogásokból. A Crass egyaránt emelt át nézeteket a Bakunyin és Malatesta által képviselt szocialista anarchizmus tradíciójából, és Max Stirner individualista anarchiájából is. A kollektivista és az egyéni anarchia ellentmondásából adódó elméleti konfrontáció pedig soha egy percig nem zavarta a Crass tagjait és rajongóit. Míg ugyanis a kollektivista anarchiafogalmak (mint például az anarcho-szindikalista nézetek) a kapitalista rendszer és az elnyomó hatalmak összeroppantásával akarta maximalizálni a szociális szabadságot, addig az individualista anarchizmus az államot így-úgy megkerülő egyén szabadságkeresését és annak lehetőségeit helyezte előtérbe. Egyéni szabadgondolkodás, egyéni felelősségvállalás, és önfejlesztés kerül itt szembe csoportszolidaritással. Az ellentétet pedig a Crass soha nem békítette ki. A Crass tagjai egyéniségek voltak, saját autonóm gondolatokkal, melyek meghatározták a Crass kollektívájának egészét. A tagok és a követők a személyes szabadságot, az önreflexivitást keresték, melyet társulás során értek el. Ugyanakkor a Crass tagjai egyénenként külön-külön is a Crass-t jelentették. A Crass tagjai közül senki nem ivott vagy élt drogokkal, csak Steve Ignorant, aki elmondása szerint ezt csak a kertek alatt tudta megtenni, mert ha rajtakapták volna, a Crass masszív, monolitszerű morális, politikai, kulturális egysége bomlott volna meg. A Crass megpróbálta programjába építeni mindkét nézet számukra szimpatikus pontjait, s noha az eredmény egy meglehetősen inkonzisztens, széttartó, de spontaneitásában is rendkívül meggyőző elméleti mátrixnak tűnik, a Crass soha nem kovácsolt ebből a variabilitásból előnyt. 

A Crass első nagylemezének nyitódala, a „Reality Asylum” a mai napig az antiklerikális témákat boncolgató együttesek alapvető forrása. Mikor az önkéntes – nem anarchista – munkásokból összeverődött magánstúdióban meghallották a dalt, megtagadták annak lemezre történő felvételét. A The Feeding of the 5000 első nyomásán ezért a nyitódal egy pár perces csend volt, melynek a címe „The Sound of Free Speech” („A szólásszabadság hangja”) volt. A Crass emellett 1981-es Penis Envy című nagylemezével a feminista aktivizmus alapművét is megalkotta. A Crass női tagjai által írt feminista támadáskoncepciót követő lemez a kollektíva rajongói számára túlságosan ismerős témát fejtegetett – így üzenetük a belső körben elvesztette volna hatását. Azért, hogy ezt elkerüljék, Pete Wright lemezkiadó-ügynöknek álcázva magát különböző tini-magazinokba csempészte a korongot, melyből – tekintve a Penis Envy idézhetetlenül grafikus szövegvilágát – pár hónapnyi felháborodás keletkezett. A Crass nyíltan támadta a punkról alkotott azon elképzeléseket is, melyek a mozgalmat a munkásosztály sajátjának kiáltották ki. A punk és a munkásosztály kapcsolata ugyanis a klasszikus punk együttesek megoldásnélküli szocio-kritikájából ered, melyet az újságírók és a lemezkiadók a populárissá vált punk trendhordozó elemeként hangsúlyoztak. Ezt pedig csak felerősítette a nyolcvanas évek elején meginduló Oi punk hullám, melyben a Crass nem látott mást a munkásosztály csőlátó és agresszív fetisizációjánál. A punk mindenkié. A Crass ugyanakkor már önmagában az anarcho-punk szemléletben hordozta a megoldást a munkanélküliségre – és az azon történő siránkozásra – melynek tökéletes összefoglalója a „Do They Owe Us a Living?” című daluk.

penis-inside-2.jpgA Penis Envy (1981) belső borítója

 800px-Crass_evelibertine.png

Eve Libertine 1984-ben

THERE IS NO FUTURE BUT OUR OWN

Az anarcho-punk önmagát negációs kontextusban tudta igazán meghatározni. A Crass nyomában sorra alakuló több száz anarcho-punk együttes olyan szervezetek és események révén definiálta magát, mint a mostanában újraéledni látszó Rock Against Racism, vagy a mai napig létező Anti-Nazi Leauge. A Crass azonban – mint örök kívülállók – nem vettek részt e társulások politikájában. A Rock Against Racism egy tisztán baloldali politikai propaganda őszintétlen – s mi több: profitorientált – szervezkedése volt, melyet a Crass ugyanúgy elutasított, mint az egyik koncertjüket szétverő Anti-Nazi Leauge elveit. A Crass rajongói között ugyanis akadt pár kopaszra borotvált anarcho-punk, akiket csupán ezért vertek meg a szintén tisztán baloldali náciellenes „utcai harcosok”, mely – mint azt a „White Punks on Hope” című dal is példázza – saját kulturális és intellektuális vakságukat hozta csak felszínre. A Crass mindemellett szervezőként és fellépőként is részt vett olyan fesztiválokon és rendezvényeken, mint az antikapitalista, háború-, és elnyomásellenes londoni Stop the City tüntetéssorozat, valamint a nukleáris fegyverkezés ellen szervezett Campaign for Nuclear Disarmament. Annak ellenére azonban, hogy az anarcho-punk szimpatizánsok szinte megkövetelték tőlük, a Crass soha vállalt el semmilyen akaratlanul is majdhogynem rájuk kényszerített ideológiai vezetőszerepet. 

crass-live.pngA Crass 1984-ben

A Crass anarcho-pacifista politikájának forduló- és végpontja a Falkland-szigetek ellen indított háború volt. Az általuk mélyen megvetett Margaret Thatcher máig vitatott döntése után a Crass – de főként Rimbaud – bizalma megingott saját nézeteiben. A háború megindítása előtt a Crass épp kiadta munkásságának csúcsát, a Christ – The Album című lemezt, melyen az anarcho-pacifista nézeteik – mind zeneileg, mind pedig a szövegeket tekintve – a legszofisztikáltabb formában szólaltak meg. A háború azonban Rimbaud szemében semmissé tette a Christ – The Album kikristályosodott mondanivalóját. A háború volt minden, amit el akart kerülni, és kudarcot vallott. A Crass ekkor elkezdett sorban kiadni olyan hét inches lemezeket, melyeken egy-két döbbenetesen agresszív, durva, csiszolatlan és fülsértő háborúellenes dal kapott helyet. Köztük a „How Does it Feel to be the Mother of a Thousand Dead?” című anarcho-klasszikus, amelynek provokatív kérdését egy parlamentbeli szimpatizánsuknak sikerült is feltennie a miniszterelnöknő számára – komolyabb eredmény nélkül. Emellett pedig talált felvételekből összevágtak-szerkesztettek egy hamis telefonbeszélgetést Ronald Reagan és Thatcher között, melyben a két vezető által tervezett nukleáris háború terveire derül fény (Thatcher szerepében Eve Libertine hallható). A szalagot kicsempészték az országból, különböző nemzetközi hírújságoknak. Egy évig vártak, mire a „Thatchergate” néven híressé vált felvétel előkerült – és pár hónapra világbotrányt kavart. A média a harmadik világháború eljövetelét jövendölte, a Dial House kertjében mosolyogva dohányzó Rimbaud-t pedig felkereste a KGB. Be akarták szervezni ügynökeik sorába, de ő udvariasan elutasította őket. Mindez azonban nem segített semmit. A háború melléktermékeként kialakult patrióta hevületben a Crass mellől elpártoltak követőik, Thatcher-ellenes megmozdulásaik miatt pedig hazaárulónak bélyegezték őket. A szituációra adott végső válaszuk elkeseredett, dühös, tehetetlenségtől terhelt fájdalmas csatakiáltás volt. Az 1983-as Yes Sir, I Will egy félelmetesen agresszív, kibírhatatlan félórás zajfal, melynek hátterében Rimbaud szavalja grandiózus Thatcher-ellenes versét. Az egész lemez – és az azt követő You’re Already Dead című single – harcba hívő vészharang, megrázóan explicit hattyúdal volt, melynek alapzaját a Crass pacifizmusának lassú erodálása adta meg. 

A Crass 1984-ben feloszlott. Amit hátrahagytak, az több mint, amit a történelemkönyvek elbírnak. Kísérletező, kompromisszumot nem tűrő zenéjük mind hangzásban, mind pedig az albumok felépítésében is meghaladta korát, akárcsak koncertjeik és lemezeik vizuális prezentációja. A Crass visszakövetelte a gyorsan kimúló punktól annak eredendően politikai jellegét. A punk halott volt, mikor ők arra kezdték használni, amire igazán lehetett és kellett. A punk miattuk politikai. Testben és elmében szabad emberek egyéni felelősségét hirdették mindennemű elnyomással szemben. Minden tettüknek súlya volt – és a mai napig van is.

THERE IS NO AUTHORITY BUT ONESELF

SO, WHATEVER IT IS, DO IT

 

A fejezeteket és alfejezeteket elválasztó angol nyelvű szövegek Penny Rimbaud „The Last of the Hippies” című könyvéből, és a Crass „A Series of Shock Slogans and Mindless Token Tantrums” című propagandafüzetéből kerültek átemelésre, hiba lett volna lefordítani őket.                 

           


1 komment

Címkék: crass esszé pernecker dávid anarcho-punk

Cidercsapolás egy méterről, avagy hogyan mulat egy magyar technokutató Spanyolországban?

2013.10.20. 13:36 Zenei hálózatok

A spanyolországi Gijónban nemrég rendezték meg a Zenei Hálózatok Egyesület nemzetközi anya- és ernyőszervezete, az IASPM globális konferenciáját, ahol három magyar kutató is részt vett: Barna Emília, Vályi Gábor és Vitos Botond. Az alábbiakban a Monash Universityn éppen a doktoriját befejező Botond naplótöredékeit olvashatjátok, és egyben megtudhatjátok: 1, hogyan mulatnak a honi zenei színtérkutatók, továbbá 2, hogyan lehet egy méterről betalálni a savanyúkáposzta-ízű ciderrel a ciderespohárba?

1.jpgA helyszín.

Vasárnap

„Vonattal érkezem Madridból, a 6 órás út pont jó arra, hogy kijavítsak néhány hátramaradt szemináriumi dogát. Mindeközben a spanyol Brandy de Jerez egy egész jó válfajához lehet hozzájutni, úgyhogy azt szopogatom az észak-spanyol hidegfrontra felkészülve. Gijón meglehetősen rideg helynek tűnik Madridhoz képest, pedig ott jól esett elmerülni egy kicsit a mediterrán pezsgésben (Madridba Melbourne-ből érkeztem, ahol sajnos fájóan rendben van minden). Becsekkolok a hotelembe, és ezzel zárom is a napot.”

Hétfő

„Beletelik egy időbe, amire sikerül a spanyol nyelvű buszmenetrendet megfejtenem. A ma reggeli előadások így kimaradnak, de a megnyitó úgyis csak délben kezdődik. A program egyébként brutálisan sűrű, 7 szálon futnak a prezik reggel kilenctől este nyolcig, és ezután következnek a szociális tevékenységek. A város érdektelenségéért a helyszín monumentalitása kárpótol: egy kultúrközpontnak becézett erődítmény, az udvara pedig egy katonai gyakorlótér, ahova bármikor beroboghat egy Franco kísértete által vezérelt lovas különítmény. Sebaj, egy kis vasfegyelem a populáris zenére is ráfér.

Belefutok néhány ismerősbe (még a 2011-es Dél-afrikai IASPM-ről), majd a rajtam kívül két főből álló magyar csapatba. Örömmel nyugtázom, hogy ezzel a magyar jelenlét megháromszorozódott a két évvel ezelőttihez képest. Beugrunk a megnyitóra, aminek jelentős része spanyolul van, a teremben szolgáltatott wi-fi pedig megroppan, talán a spanyolul nem tudó hallgatóság nyomása alatt. Délután az ausztrál/új-zélandi stream-re ugrok be, itt Geoff Stahl (Október 24-én nálunk ad elő, gyertek meghallgatni! – a szerk.)  előadása érdekel különösen, Wellington mint „kreatív város” témában. Wellington Új-Zéland tökös kis fővárosa (a 2011-es ausztrál/új-zélandi IASPM konferencián jártam ott), az előadás pedig a kreativitás üres jelölőjével operáló várostervezés/kultúrpolitika és a DIY zenélés összetűzéseiről szól. Este szociális tevékenység következik, welcome koktéllal. Ám a koktélt hiába keressük: kincs, ami nincs. A tengerparti kocsma jobb perspektívákkal kecsegtet.”

Csak egy kattintás, és itt tudsz regisztrálni az Új-Zélandról érkező Geoff Stahl ingyenes előadására: "A legkúlabb kis főváros hangjai: a wellingtoni színtér"

Kedd

„A reggel fejfájós bealvással indul, de ennek ellenére ma van az előadásom, szerencsére délután. A drog, zene és környezet mediáló mechanizmusairól beszélek a Melbourne-i acid technó színtér squat partijain, előttem Jan Hemming a fülbemászó dallamokról tart előadást. Jan kvantitatív fülbemászósági skáláján a technó szégyenteljes helyezést ér el, valószínűleg nem volt kellőképrepen mediálva a kutatása során. Később újabb magyar prezi, amelyben Barna Emília indie zenekarokkal erősít be. Két észrevétel: 1. az előadásban említett egyik illusztris zenekar gitárosa a haverom volt MÉG MIELŐTT BEFUTOTTAK VOLNA (ez igazi hipszter duma); 2. a Powerpoint archaikus technológia, ma már a Prezi az alap. Este szociális tevékenység, a kutyaharapást szőrével gyógyítom.”

Szerda

„Ma korán ébredek, hogy elcsípjem a reggel 9-es folyamot, ahol Raphael Nowak, egy Ausztráliában frissen doktorált francia ad elő, akinek kedvenc időtöltése a franciákról szóló sztereotípiák porba tiprása, és akivel már 2010 óta együtt IASPM-konferózunk. Így aztán nincs kibúvó: ő a (digitális) zenei környezettel való kölcsönhatások mikéntjeit kutatja a mindennapokban. A stream következő témája a digitális és online zene ontológiája, és végül egy igazi ínyencfalat: digitalizált énekesek kísérteties előadásai Japánban, elhunyt énekesek poszthumusz rekonstrukciójaként vagy virtuális idolokként. Délben poszterek keresik a helyüket egy kvalitatív konferencián, de a szűk tér és izzadságszag nem hozza meg az étvágyam. Később egy kis elektronikával fűszerezem a programot: beülök Graham St John psytrance remixekről szóló előadására, ahol a hangminták közül a Kindzadza viszi a prímet. A nap végeztével egy decens helyen kirendelünk egy tengeri tálat: a magyar csapat rákollókba harap. Emellett köszönőviszonyba kerülök a spanyol ciderrel, végül pedig felkeressük a központ legtovább nyitva tartó kocsmáját.”

Csütörtök

„A mai nap fő témája a spanyol cider: a szociális tevékenység keretein belül egy ciderpincét látogatunk meg. A feneketlen ciderhordókból érkező utánpótlás nagyobb mennyiségű fogyasztása még nagyobb mennyiségű fogyasztást, vagy legalábbis jól bejáratott ízlelőbimbókat igényel. Az ital íze ugyanis a savanyú káposzta levére emlékeztet, ráadásul buborékmentes, ezért amikor nem hordóból pisiltetik, amint a videón látható, akkor jó magasról öntik ki, hogy valamennyire habos legyen.”

Péntek

„Az utolsó napot kénytelen vagyok kihagyni; ezzel sajnos lemaradok Vályi Gábor előadásáról. Az igazolásom egy Zajmérgezés nevű high-tech psytrance fesztiválra hivatkozik.”


Szólj hozzá!

Címkék: konferencia beszámoló spanyolország csapatás mulatás vitos botond cider gijón IASPM

A legkúlabb kis főváros hangjai: Geoff Stahl előadása a wellingtoni színtérről

2013.10.07. 18:34 tofalvyt

A frissen induló Zenei Hálózatok Szeminárium első előadója Geoff Stahl lesz, egyenesen Új Zélandról, és Wellington zenei színteréről fog beszélni nekünk. Az angol nyelvű előadás ingyenes és jó lesz, ne hagyjátok ki!

Idő: 2013 Október 24, 18.30

Hely: BME E épület, 604 terem (Egry J. u. 1.)

Facebook: https://www.facebook.com/events/208849675960098/?ref=22

4647088725_a48a656c5b_z.jpg

Alább olvashatjátok az angol nyelvű összefoglalót és a részleteket:

The Music Networks Association (IASPM Hungary) presents:

The Sound of the Coolest Little Capital: The Wellington Scene

by

Geoff Stahl

(Victoria University of Wellington, New Zealand)

As the first lecture in the Music Networks Seminar (MNS) academic lecture series.

Time and Date: 24 October 2013 18.30

Location: Budapest University of Technology and Economics (BME) E Building, Room 604 (Egry J. u. 1.)

Abstract: Three years ago, Lonely Planet Travel Guide nominated Wellington, New Zealand, the "coolest little capital." The way in which the city's various scenes have been mobilised in the marketing of the city says a great deal about how the production of urban space, cultural policy and urban development have played out in Wellington over the last twenty years. This paper will explore some of these issues in relation to the city's culinary spaces, with particular reference to its current music scene, entrepreneurialism, DIY culture and neoliberalism as they are manifest in music making.

The language of the lecture will be English (no translation services provided).

About the lecturer: Dr Geoff Stahl is currently a Senior Lecturer at Victoria University of Wellington, School of English, Film, Theatre and Media Studies. He received his PhD in Communications from the Department of Art History and Communications Studies at McGill University, Montreal.  He was a post-Doctoral Fellow at both Humboldt University in Berlin and the Advanced Cultural Studies Institute of Sweden (ACSIS), Linköping University.  His research is focused on the complex nature of cultural production in the city, and in particular the social relations and systems of representation associated with urban creative labour and music making.  He is interested in urban semiotics, popular music, cultural geography, advertising, and has published articles on scenes and subcultures. He continues his research on the creative life of cities in the context of Montreal, Berlin and Wellington.

About the lecture series: MNS is an interdisciplinary lecture series organized by Music Networks Association, focusing on issues at the intersection of popular music studies, society, culture and technology.

About Music Networks Association: MNA (Zenei Hálózatok Egyesület) is the umbrella association of the Hungarian branch of the International Association for the Study of Popular Music (IASPM) launched in 2010. The association attempts to connect not only the academic community in Hungary, but also music critics, scene members and journalists affiliated with research on musicological, sociological, philosophical and various other aspects of all forms of popular music. Research activities backed by the association focus on recent developments concerning the changing role of popular music within culture, namely: online music communities, extreme music scenes, music piracy, and the transformation of the traditional music industry. The MNA is about to launch the first peer reviewed open access popular music studies journal in the region, and so far has organized a conference, several popular lecture series, and published edited volumes.


Szólj hozzá!

Címkék: új zéland wellington MNS music networks seminar geoff stahl zenei hálózatok szeminárium

Csináld magad! Alternatív gitárzene-történelem a Ramonestől a Nirvanáig

2013.08.11. 20:32 Zenei hálózatok

Joey Ramone halálát követően csak úgy özönlött a sajtóból az utólagos elismerés. Az 1970-es évek meghatározó punk együttese, a The Ramones soha nem töltött meg stadionokat, és a slágerlistákat sem ostromolta. Épp ezért tűnhetett túlzásnak, amit Joey Ramone halála kiváltott. Arról azonban szokás megfeledkezni, hogy a The Ramones igazi érdeme éppen abban a lavina-szerű folyamatban rejlik, amit maguk után hagytak. Ugyanis a mai napig ismert zenei polémiák – például a halhatatlan „disco vagy rock?” – mellé a The Ramones ösztönös punk-rockja egy olyan mellékvágányt vájt ki, melyről nem szabad megfeledkezni. Azt pedig kifejezetten nehéz elképzelni, hogy milyen kínkeserves élmény lehetett a The Ramones után – és miután a ’80-as években a nagy kiadók letettek a punkról – egy újabb, friss, mindennel szembe menő színteret kialakítani. Michael Azerrad kultikussá vált 2001-es könyve, az Our Band Could Be Your Life azokról a fiatal zenekarokról szól, akik ezt megpróbálták. Pernecker Dávid filmesztéta írása.

our-band-could-be-your-life.jpg

Azerrad a The Ramones – és mondjuk a Talking Heads és a Television – után történteket a Nirvana Nevermind lemezéig bezárólag tizenhárom együttes munkásságán keresztül mutatja be. Az egy évtizedet felölelő, ötszáz oldalas hiánypótló kötet a következő együttesek életpályáját tárja az olvasó elé: Black Flag, Minutemen, Mission of Burma, Minor Threat, Hüsker Dü, The Replacements, Sonic Youth, Butthole Surfers, Big Black, Dinosaur Jr., Fugazi, Mudhoney, Beat Happening. Ezeket az együtteseket pedig a – mára elcsépelt és jelentését vesztett – indie (az angol independent szlengszerű rövidítése) szó legszorosabb értelmében vett függetlenség és önállóság, valamint a csináld magad mentalitás (do it yourself, DIY) tartja össze. A Spin, a Revolver, a Mojo, a Rolling Stone magazinoknál megfordult Azerrad pedig ott volt ezekkel az együttesekkel, beszélgetett velük és ismerőseikkel, fénykorukban és később, elolvasta a naplójukat – szóval tudja, hogy miről beszél.

De mi is ez a függetlenség? Mi ez a ’80-as évek mélyén megbúvó újdonsült önellátó punk? A Black Flag napi öt dollárból turnézta körbe az Egyesült Államokat. A Butthole Surfers egy hátsó ülésektől megszabadított ’71-es Chevy Novában – ami közel sem egy kisbusz – járta az országot, benne az összes felszerelésükkel, és egy pitbullal. Azerrad könyve tele van hasonlóan magyarázó célú- és tartalmú anekdotával. A lényeg azonban az, hogy ezek az együttesek producerek, zsíros kiadók, szervezők, kommersz rádióadók, és bármiféle fizetett promóció vagy reklám nélkül kívántak létrehozni egy országos, hálózatszerű jelenlétet sorozatos turnézással, saját kiadók alapításával. Azerrad pedig e premisszát mindig szem előtt tartva számol be hősei dicső, és vitatható tetteiről.

Ezek a reaganizmus átkait nehezen viselő, saját puritán művészetükért szenvedni képes együttesek – és megannyi névtelen, tiszavirág életű követőik – ott akartak lenni mindenhol, bármi áron. Ezeket az együtteseket – még ha a szerző nem is hangsúlyozza – mélyen meghatározta a rendszerrel szemben táplált dühük. Tudták, hogy ők is a számukra visszataszító politikai kontextus részei, és tudták azt is, hogy nem győzhetnek a kapitalizmus, a méla sorban állás, a kormányzati agymosás ellenében. Annak ellenére, hogy Azerrad minden fejezetet érezhetően szívvel-lélekkel, impozáns mennyiségű finom részlettel – de annál kevesebb képanyaggal – teleszőve írt meg, az Our Band Could Be Your Life politikailag mégis túlságosan korrektnek tűnik. Azerrad mindig csupán csak érzékelteti, hogy ezek az együttesek kézzelfogható télosszal, hittel, és programmal rendelkeztek, de azt sajnálatos módon nem fejti ki pontosan, hogy mi ellen határozták meg nézeteiket.

Azerrad ugyan előszavában hangsúlyozza, hogy könyve az együttesek történetére, és nem zenéjükre fókuszál, azonban mégis – szinte minden fejezetben – érezni némi elfogultságot és ügyesen rejtegetett értékítéletet. Mindez persze természetes, ha az ember a kedvenc zenekarairól ír könyvet. Épp ezért a fel-felbukkanó szubjektivitást a könyv negatívumaként felróni csupán rosszindulatú kritikusi fogáskeresésnek tűnik. Ami talán kissé zavaró, az a – szubjektivitással erős kapcsolatban lévő – nosztalgia érzete.

Michael-Azerrad_BLOG.jpg

Úgy tűnik, mintha Azerradból egyfajta gyermeki rajongás és vonzalom törne néha felszínre protagonistái taszító tettei láttára. Annak ellenére, hogy a könyv példátlan informativitásából mindez semmit nem von le, kissé mégis furcsa érzés a szimpátiával vegyes nosztalgikus elfogultság csúsztató fényében látni ezeket a humánumból bukott, kitűnő zenészeket. Greg Ginn innovatív gitáros, az általa alapított SST kiadó pedig a mai napig apostoli munkát végez, mégis egy aszkéta-hajlamú, világtól elidegenedett ember képét nyújtja, akit csak Azerrad gyöngybetűi képesek megtisztítani. Ian MacKaye minden punkok egyik legértelmesebbikje – háta mögött a Minor Threat és a Fugazi – és mégis, Azerrad soraiból könnyedén kiszűrhető, hogy egy frusztrált, agresszív, irányításmániás vezéregyéniség volt. Persze vannak kivételek is. A Minutemen például nagyszerű emberekből állt. Steve Albini pedig a punk leglogikusabban gondolkodó, legintellektuálisabb gazembere, aki a mai napig szigorúnak mondható – mégis felszabadító – elvei szerint viszonyul a zeneszerzéshez és a zene terjesztéséhez.

Amikor pedig arról van szó, hogy Azerrad indie-rockerjei a Nirvana berobbanásával és a grunge sikerével győzelmet arattak, érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen áron. Ugyan a Nirvana zeneileg rengeteget merít Azerrad kedvenceiből, valamint a ’90-es évek „alternatív rockjának” és zaj-rockjának sikere is nagyban múlott e remek együttesek innovatív hozzáállásán és kompromisszumot nem tűrő hozzáállásán – Azerrad romanticizáló múltba révedése mégis túlzónak tűnik. Gibby Haynes, a Butthole Surfers énekese könnyekkel küszködve kukázta ki a visszaváltható üvegeket, hogy legyen pénzük ételre. Nem csoda hát, ha a konstans éhezést megunva elszerződtek egy nagy kiadóhoz. A Hüsker Dü sem tett másként, és lehetne még sorolni azokat az együtteseket, akiket Steve Albini vagy Ian MacKaye ezért talán megvet.

Az indie-rock úgynevezett győzelme nem más, mint az utóélete. Akárhogy is nézzük, sokan közülük feláldozták elveiket, alapvetéseiket, egészségüket. Mindezt pedig nem feltétlenül hálás Azerrad szemszögéből értelmezni. Ugyanis míg a Black Flag, a Minor Threat, és mások önfeláldozása és önsanyargatása a szerző számára imponálónak tűnik, addig az indie-életmód feladása és a zenéből történő megélés már kevésbé. Azerrad idealizmusa tehát könnyedén kikezdhető lenne, ugyanakkor könyve annyira magával ragadó, annyira alapos és példaértékű gyűjtőmunka eredménye, hogy mindez szőrszálhasogatásnak tűnne. Azerrad bűne csupán annyi, hogy nem tudja eléggé háttérbe szorítani saját magát.

Az ebből eredő zavar mellett persze ott van még a probléma: miért ezek az együttesek? Az indie jelző bőven illik mindegyik feltűntetett együttesre. Ugyanakkor hol van a Meat Puppets, a Feelies, a The Pixies, és a Pylon? Csupán csak nem elég meghatározóak, vagy nem elég széles körben ismertek? Az Azerrad által vázolt kritériumok ugyanis megkerülhetőek, kijátszhatóak. Továbbá, mit keres ennyi zajos agresszor és újragondolt punk között a Beat Happening? Tény, hogy – mint a lo-fi zenék alapkövei – kimerítik a függetlenség fogalmát, mégis kilógnak a könyv által bemutatott együttesek közül.

Annak ellenére, hogy az Our Band Could Be Your Life általános, világszintű méltatása során kisebb-nagyobb hibáira nem derült fény, Azerrad könyve még így sem mondható középszerűnek, vagy esetleg rossznak. Ellenkezőleg, akit érdekel a ’80-as évek keményzenei színtere, aki szeretne kicsit többet megtudni kedvenceiről – hasznosabb, mint az internet – vagy aki el szeretné kezdeni az ismerkedést a punk utáni punkkal, az nem hagyhatja ki Azerrad kultikussá lett könyvét.                                  


Címkék: kritika könyv punk rock ramones nirvana esszé grunge pernecker dávid michael azerrad our band could be your life