Zenei hálózatok

Zene, műfajok és közösségek az online hálózatok és az átalakuló zeneipar korában – Blog, könyv, közösség. Bővebben >>>

A Zenei hálózatok kötet megvásárolható a jobb könyvesboltokban, vagy ingyen letölthető a lenti képre kattintva! Az eBook-formátumért katt ide >>>!

Zenék, műfajok az ezredforduló után. Ha érdekel, mi a helyzet a zenével az online hálózatok korában, töltsd le a Zenei Hálózatok kötetet!

Levlista

Google Csoportok
Feliratkozás a(z) Zenei hálózatok csoportra
E-mail:
Csoport meglátogatása

Címkék

.epub (1) absztraktok (1) adatbázis (1) adorno (1) ajánló (1) állambiztonság (1) amerika (1) anarcho-punk (1) apple (1) artisjus (1) aspecto (1) a klasszikusnak számító zenei szubkultúrák és életstílus továbbélése (1) a kultuszképzés alakzatai a populáris zene kritikájában (1) a médiafogyasztás átalakulása az ezredfordulótól napjainkig (1) a politika határai a black metalban (1) barna emília (4) batta barnabás (3) beszámoló (7) bizalom (1) blues (1) bodó balázs (1) bodrogi andrás (1) brand&music (2) business (1) buzás andrea (5) call for papers (5) cd (1) cfp (12) cider (1) crass (1) crowdfunding (1) csapatás (1) cybercultures (1) dalszerző kurzus (1) deathcore (1) demenczia rituális bolondokháza a csehországi psytrance partikon (1) digitális (1) digitális zenepiac (1) digi pop és új regiszterek (1) díjak (1) disztribúció (1) dobó mátyás (1) dubrovszki dániel (4) eastbound (2) ebook (1) elektronikus (2) előadás (28) előadások (2) előadók (1) elte (1) esszé (4) etika (1) extrém színterek (1) extrém zenei műfajok és online közösségek (1) facebook (1) fandom (1) felhívás (2) felhő (1) fesztivál (1) fesztiválok (1) fiatalság (1) fine cut bodies (1) fodor attila kevin (1) folyóirat (2) francia (1) free ingyenes hozzáférés sikeres üzleti modell (1) gedeon valéria (1) gelegonya edina (1) gender (1) geoff stahl (1) gerényi gábor (1) gijón (1) gitár (1) google (1) goth (1) grunge (1) gyulai attila (1) hanghálózatok metakommunikációja (1) hangminták (1) hardcore (1) hatalom (1) heavy metal (1) hír (1) hubai gergely (1) ignácz ádám (4) ilg barbara (1) indie (1) ingyen cucc (1) inspiráció (1) interjú (1) internet (1) iPod (1) jazz (1) jog (1) jogkezelők (1) jogok (1) kalózok (1) kidobott fimzenék (1) kitzinger dávid (3) klasszikus zene (1) Klausz Melinda (1) kodaj dániel (4) komolyzene (2) könczöl orsi (2) konferencia (10) konferencia-felhívás (1) konferenciabeszámoló (1) konferenciafelhívás (8) könnyűzene (1) kontroll modell (1) könyv (2) könyvbemutató (2) kossuth (1) köszönet (1) kötet (2) kovács balázs (1) közép-európai (1) közösségek (1) közösségi (1) krémer tamás (1) kritika (1) kutatás (2) lapszám (1) lemeztúrás (1) lemeztúrás az internet után (1) lengyel dóra (1) letöltés (1) london (4) l varga péter (1) mainstream (1) mancs (1) márkázás (1) marketing (1) média (2) médiareprezentáció (1) médiavisszhang (1) memphis (1) menedzsment (1) metal (1) mezei péter (4) michael azerrad (1) mito (1) mix (1) MNS (1) mobile (1) morcz fruzsina (1) mp3 (1) mr2 petőfi (2) mta (2) műfajok (1) mulatás (1) munkaetika (1) music (2) music networks seminar (1) myspace (1) németh gergely (1) nemzeti és transzlokális (1) newcastle (1) new orleans (1) nirvana (1) nyeremény (1) okosba (1) okostelefonok (1) online (1) online közösségi média (1) online zenei színterek esettanulmány liverpoolból (1) önreprezentáció és önreklám a zenei hálózatokban (1) óriás kislemez (1) összes előadás (1) our band could be your life (1) paizs miklós (1) Pannon egyetem (1) partykultúra (1) patakfalvi czirják ágnes (1) pécs (2) pénz (1) pernecker dávid (2) pléh dániel (1) politika (1) popular (1) populáris zene (4) popular music studies (1) pr (1) prieger zsolt (1) program (4) pte btk (1) pulay gergő (1) punk (4) rádió (1) rákóczi balázs (2) ramones (1) reader (1) recorder (3) replika (2) riszpekt (1) robert hollands (1) rock (1) rögzített zene (1) roma hip-hop (1) sajtó (1) sampling (2) sony (1) sorsolás (1) sounds of cluj (1) sound design (1) spanyolország (1) study (1) such györgy (4) sütő márton (1) szabad zenei közösségek és hálózatok (1) székely levente (1) szervác attila (1) szervezők (1) szerzői (1) szerzői jog (2) szerzői jogi kalózok és a magyar piac (1) színtér (4) színterek (2) szocializmus (1) szubkultúra (3) tánczenei (1) tanulmány (1) társadalmi változás (1) tavaszi szezon (1) theodor w adorno (1) tófalvy tamás (10) tóth anett (1) trend (2) trever hagen (1) uh (1) uh fest (1) új zéland (1) ultrahang (1) ultrahang fest (1) underground (2) urban ppopcultures (1) útinapló (1) üzleti modellek (1) vályi gábor (3) vásárhelyi ágnes (1) vass norbert (1) videók (2) világzene (2) világzene vagy balkáni populáris kultúra az elismerés és kirekesztés szimbolikus formái (1) vitos botond (3) vol 1 (1) wellington (1) west balkán (1) weyer balázs (4) zene (3) zenehallgatás (1) zeneipar (8) zenei hálózatok estek (20) zenei hálózatok folyóirat (2) zenei hálózatok szeminárium (1) zenelejátszók (1) zenepiac (2) zeneszociológia (1) zhf (1) zhf 001 12 (1) ZHF 002 EP (1) zipkomm (1) Címkefelhő

Licenc

Creative Commons Licenc

Csináld magad! Alternatív gitárzene-történelem a Ramonestől a Nirvanáig

2013.08.11. 20:32 Zenei hálózatok

Joey Ramone halálát követően csak úgy özönlött a sajtóból az utólagos elismerés. Az 1970-es évek meghatározó punk együttese, a The Ramones soha nem töltött meg stadionokat, és a slágerlistákat sem ostromolta. Épp ezért tűnhetett túlzásnak, amit Joey Ramone halála kiváltott. Arról azonban szokás megfeledkezni, hogy a The Ramones igazi érdeme éppen abban a lavina-szerű folyamatban rejlik, amit maguk után hagytak. Ugyanis a mai napig ismert zenei polémiák – például a halhatatlan „disco vagy rock?” – mellé a The Ramones ösztönös punk-rockja egy olyan mellékvágányt vájt ki, melyről nem szabad megfeledkezni. Azt pedig kifejezetten nehéz elképzelni, hogy milyen kínkeserves élmény lehetett a The Ramones után – és miután a ’80-as években a nagy kiadók letettek a punkról – egy újabb, friss, mindennel szembe menő színteret kialakítani. Michael Azerrad kultikussá vált 2001-es könyve, az Our Band Could Be Your Life azokról a fiatal zenekarokról szól, akik ezt megpróbálták. Pernecker Dávid filmesztéta írása.

our-band-could-be-your-life.jpg

Azerrad a The Ramones – és mondjuk a Talking Heads és a Television – után történteket a Nirvana Nevermind lemezéig bezárólag tizenhárom együttes munkásságán keresztül mutatja be. Az egy évtizedet felölelő, ötszáz oldalas hiánypótló kötet a következő együttesek életpályáját tárja az olvasó elé: Black Flag, Minutemen, Mission of Burma, Minor Threat, Hüsker Dü, The Replacements, Sonic Youth, Butthole Surfers, Big Black, Dinosaur Jr., Fugazi, Mudhoney, Beat Happening. Ezeket az együtteseket pedig a – mára elcsépelt és jelentését vesztett – indie (az angol independent szlengszerű rövidítése) szó legszorosabb értelmében vett függetlenség és önállóság, valamint a csináld magad mentalitás (do it yourself, DIY) tartja össze. A Spin, a Revolver, a Mojo, a Rolling Stone magazinoknál megfordult Azerrad pedig ott volt ezekkel az együttesekkel, beszélgetett velük és ismerőseikkel, fénykorukban és később, elolvasta a naplójukat – szóval tudja, hogy miről beszél.

De mi is ez a függetlenség? Mi ez a ’80-as évek mélyén megbúvó újdonsült önellátó punk? A Black Flag napi öt dollárból turnézta körbe az Egyesült Államokat. A Butthole Surfers egy hátsó ülésektől megszabadított ’71-es Chevy Novában – ami közel sem egy kisbusz – járta az országot, benne az összes felszerelésükkel, és egy pitbullal. Azerrad könyve tele van hasonlóan magyarázó célú- és tartalmú anekdotával. A lényeg azonban az, hogy ezek az együttesek producerek, zsíros kiadók, szervezők, kommersz rádióadók, és bármiféle fizetett promóció vagy reklám nélkül kívántak létrehozni egy országos, hálózatszerű jelenlétet sorozatos turnézással, saját kiadók alapításával. Azerrad pedig e premisszát mindig szem előtt tartva számol be hősei dicső, és vitatható tetteiről.

Ezek a reaganizmus átkait nehezen viselő, saját puritán művészetükért szenvedni képes együttesek – és megannyi névtelen, tiszavirág életű követőik – ott akartak lenni mindenhol, bármi áron. Ezeket az együtteseket – még ha a szerző nem is hangsúlyozza – mélyen meghatározta a rendszerrel szemben táplált dühük. Tudták, hogy ők is a számukra visszataszító politikai kontextus részei, és tudták azt is, hogy nem győzhetnek a kapitalizmus, a méla sorban állás, a kormányzati agymosás ellenében. Annak ellenére, hogy Azerrad minden fejezetet érezhetően szívvel-lélekkel, impozáns mennyiségű finom részlettel – de annál kevesebb képanyaggal – teleszőve írt meg, az Our Band Could Be Your Life politikailag mégis túlságosan korrektnek tűnik. Azerrad mindig csupán csak érzékelteti, hogy ezek az együttesek kézzelfogható télosszal, hittel, és programmal rendelkeztek, de azt sajnálatos módon nem fejti ki pontosan, hogy mi ellen határozták meg nézeteiket.

Azerrad ugyan előszavában hangsúlyozza, hogy könyve az együttesek történetére, és nem zenéjükre fókuszál, azonban mégis – szinte minden fejezetben – érezni némi elfogultságot és ügyesen rejtegetett értékítéletet. Mindez persze természetes, ha az ember a kedvenc zenekarairól ír könyvet. Épp ezért a fel-felbukkanó szubjektivitást a könyv negatívumaként felróni csupán rosszindulatú kritikusi fogáskeresésnek tűnik. Ami talán kissé zavaró, az a – szubjektivitással erős kapcsolatban lévő – nosztalgia érzete.

Michael-Azerrad_BLOG.jpg

Úgy tűnik, mintha Azerradból egyfajta gyermeki rajongás és vonzalom törne néha felszínre protagonistái taszító tettei láttára. Annak ellenére, hogy a könyv példátlan informativitásából mindez semmit nem von le, kissé mégis furcsa érzés a szimpátiával vegyes nosztalgikus elfogultság csúsztató fényében látni ezeket a humánumból bukott, kitűnő zenészeket. Greg Ginn innovatív gitáros, az általa alapított SST kiadó pedig a mai napig apostoli munkát végez, mégis egy aszkéta-hajlamú, világtól elidegenedett ember képét nyújtja, akit csak Azerrad gyöngybetűi képesek megtisztítani. Ian MacKaye minden punkok egyik legértelmesebbikje – háta mögött a Minor Threat és a Fugazi – és mégis, Azerrad soraiból könnyedén kiszűrhető, hogy egy frusztrált, agresszív, irányításmániás vezéregyéniség volt. Persze vannak kivételek is. A Minutemen például nagyszerű emberekből állt. Steve Albini pedig a punk leglogikusabban gondolkodó, legintellektuálisabb gazembere, aki a mai napig szigorúnak mondható – mégis felszabadító – elvei szerint viszonyul a zeneszerzéshez és a zene terjesztéséhez.

Amikor pedig arról van szó, hogy Azerrad indie-rockerjei a Nirvana berobbanásával és a grunge sikerével győzelmet arattak, érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen áron. Ugyan a Nirvana zeneileg rengeteget merít Azerrad kedvenceiből, valamint a ’90-es évek „alternatív rockjának” és zaj-rockjának sikere is nagyban múlott e remek együttesek innovatív hozzáállásán és kompromisszumot nem tűrő hozzáállásán – Azerrad romanticizáló múltba révedése mégis túlzónak tűnik. Gibby Haynes, a Butthole Surfers énekese könnyekkel küszködve kukázta ki a visszaváltható üvegeket, hogy legyen pénzük ételre. Nem csoda hát, ha a konstans éhezést megunva elszerződtek egy nagy kiadóhoz. A Hüsker Dü sem tett másként, és lehetne még sorolni azokat az együtteseket, akiket Steve Albini vagy Ian MacKaye ezért talán megvet.

Az indie-rock úgynevezett győzelme nem más, mint az utóélete. Akárhogy is nézzük, sokan közülük feláldozták elveiket, alapvetéseiket, egészségüket. Mindezt pedig nem feltétlenül hálás Azerrad szemszögéből értelmezni. Ugyanis míg a Black Flag, a Minor Threat, és mások önfeláldozása és önsanyargatása a szerző számára imponálónak tűnik, addig az indie-életmód feladása és a zenéből történő megélés már kevésbé. Azerrad idealizmusa tehát könnyedén kikezdhető lenne, ugyanakkor könyve annyira magával ragadó, annyira alapos és példaértékű gyűjtőmunka eredménye, hogy mindez szőrszálhasogatásnak tűnne. Azerrad bűne csupán annyi, hogy nem tudja eléggé háttérbe szorítani saját magát.

Az ebből eredő zavar mellett persze ott van még a probléma: miért ezek az együttesek? Az indie jelző bőven illik mindegyik feltűntetett együttesre. Ugyanakkor hol van a Meat Puppets, a Feelies, a The Pixies, és a Pylon? Csupán csak nem elég meghatározóak, vagy nem elég széles körben ismertek? Az Azerrad által vázolt kritériumok ugyanis megkerülhetőek, kijátszhatóak. Továbbá, mit keres ennyi zajos agresszor és újragondolt punk között a Beat Happening? Tény, hogy – mint a lo-fi zenék alapkövei – kimerítik a függetlenség fogalmát, mégis kilógnak a könyv által bemutatott együttesek közül.

Annak ellenére, hogy az Our Band Could Be Your Life általános, világszintű méltatása során kisebb-nagyobb hibáira nem derült fény, Azerrad könyve még így sem mondható középszerűnek, vagy esetleg rossznak. Ellenkezőleg, akit érdekel a ’80-as évek keményzenei színtere, aki szeretne kicsit többet megtudni kedvenceiről – hasznosabb, mint az internet – vagy aki el szeretné kezdeni az ismerkedést a punk utáni punkkal, az nem hagyhatja ki Azerrad kultikussá lett könyvét.                                  


komment

Címkék: kritika könyv punk rock ramones nirvana esszé grunge pernecker dávid michael azerrad our band could be your life

Az underground varázsa, avagy mitől marad „keménymag” a hardcore punk?

2013.06.11. 10:27 Zenei hálózatok

"Életem egyik első, élesben átélt hardcore punk élménye nagyban meghatározta azokat az irányvonalakat, amelyek kicsivel később egy nagyobb horderejű kutatómunka vázává nőtték ki magukat. Egy vidéki nagyváros néhai – de már akkor sem túl frekventált – szórakozóhelyére látogattam el, ahol aznap néhány hardcore punk együttes lépett a nagyérdemű, de nagyszámúnak kevésbé mondható (körülbelül húszfős) közönség elé. Nem állíthatom, hogy nem voltak fenntartásaim az este alakulását illetően" - Vásárhelyi Ágnes kulturális antropológus (PTE BTK) esszéje a hardcore undergroundról.

Pár órával később a koncert atmoszférájától és a teremben megmozduló elemi erőtől (vagy talán az erősítőkből áradó hangorkántól) kissé kótyagosan, szokatlan érzésekkel távoztam. Bizarr vallomásnak tűnhet, de rémesen vagánynak éreztem magam, és az motoszkált a fejemben, hogy az imént olyasvalaminek voltam részese, amelyet csak a beavatott kevesek tapasztalhatnak meg. Kóstolót kaptam az underground varázsából.

A nyolcvanas évek elejére a brit munkásosztály ifjúságának frusztrált közérzetéből és Malcolm McLaren anarchista vízióiból táplálkozó „klasszikus” punk egyszerre vált a média és a divatvilág számára hihetetlenül vonzóvá, a punkságukat komolyan vevők számára pedig mélységesen kiábrándítóvá.Harsány gesztusaival és nihilista attitűdjével bombaként robbant a korszak köztudatában: ha egy jelenség újszerű és feltűnő (márpedig a punk minden porcikájában az), arra értelemszerűen fel is figyelnek. Pár év leforgása alatt az ismertebb bandák komoly sikereket értek el a lemezeladás terén, nagy kiadókhoz szerződtek, dalaik pedig a slágerlistákat ostromolták. Vivienne Westwood és Zandra Rhodes arany borotvapengékkel és biztosítótűkkel díszített divatkreációkat dobott piacra, így tetemes kiadások árán már bárkiből válhatott az átlagosnál sikkesebb punk, ikonikus figuráinak élénk médiafigyelemmel kísért (és a botrányéhség minden válfaját kielégítő) kalandjai pedig egyfajta posztmodern freak show-vá változtatták a jelenséget.

Friedman2010.424.2.jpg

Ian MacKaye és a Minor Threat a New York-i CBGB's-ben (Glen E. Friedman képe, 1982)

A punk az Egyesült Államokban éppen akkora népszerűségnek örvendett, mint az anyaországban; a rá irányuló figyelem tekintetében legalábbis mindenképp. És azzal párhuzamosan, ahogyan a jelenség egyre nagyobb teret hódított a fősodorban és egyre inkább eltávolodott eredeti tartalmától, itt is kezdetét vette a kiábrándulás korszaka. Az amerikai punk azonban alkalmazkodott az új körülményekhez, és a D.O.A. Hardcore ’81 című albumával sokatmondó jelzőt kapott. A „keménymag” tanult a példából, és miközben igyekezett visszatalálni a punk gyökereihez és megőrizni annak nyers minimalizmusát (mind zenéjében, mind gyakorlataiban), a céltalan felforgatást cizelláltabb társadalomkritikává alakította, és elkezdett távlatokban gondolkodni saját magáról.

A punknak hosszú távon talán azért sem lehetett jövője, mert természetéből fakadóan a pillanatnak élt: létezésének – McLaren menedzseri fogásain kívül – nem voltak tudatos indokai, így perspektívái sem. A hardcore punknak ellenben célt adott az, hogy figyelemmel kísérhette nagytestvére hanyatlását, és meghatározó törekvésévé vált, hogy amennyire csak lehetséges, autonóm maradjon. „Undergroundban megtartani a hardcore-t, az maga a hardcore” – fogalmazta meg érzékletesen a lényeget egyik beszélgetőtársam.

Az elmúlt (bő) három évtizedben ez a gondolat húzódott meg a hardcore punk szerveződése és működése mögött. Jellegzetes ethosza, a hitelességgel kapcsolatos sztenderdjei, illetve underground gyakorlatai – vagyis a hardcore punkot alkotó szubkulturális konglomerátum – köré világszerte olyan kisebb-nagyobb közösségek szerveződtek, amelyek a maguk módján elkötelezetten igyekeznek megőrizni azt, amit ők a punk lényegeként definiálnak.

A hardcore punk természetesen megtartó törekvései ellenére sem mondható statikusnak, hiszen nem légüres térben született és létezik. Az alakulásában közrejátszó hatások és tényezők végtelen (és valószínűleg túl ambíciózus) fejtegetése helyett talán elegendő annyit mondani, hogy a jelenség több megújulási perióduson is átesett, és időről-időre olyan – ethoszába illő – vonásokkal lett gazdagabb, mint például a Straight Edge, azaz a hardcore punk absztinencia. Néha ugyan kitör saját maga szabta keretei közül (hiszen léteznek nagyon is ismert hardcore punk együttesek, és a kilencvenes években néhány hírhedt eseménynek köszönhetően a Straight Edge jó időre helyet bérelt magának az amerikai médiában), de a punk sorsának tanulságain alapuló mechanizmusai alapvetően sikeresen őrizték meg önállóságát és undergroundságából fakadó exkluzivitását – ami valószínűleg az egyik legvonzóbb tulajdonsága. A hardcore punk ugyanis egyszerre képes megfelelni két mélyen emberi öndefiníciós késztetésnek: közösségi szellemével a hasonulásra, exkluzivitásával pedig az elkülönülésre ad lehetőséget.                                                                                        

A hardcore punk története hanyatlás és virágzás korszakainak váltakozásából áll. A kilencvenes évek végének és a kétezres évek elejének pezsgését követően sokak szerint jelenleg sem külföldön, sem pedig hazánkban nem áll túl jól a szénája, ehhez pedig tagadhatatlanul hozzájárul a színtér meglehetős szűkössége. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a hitelesség megőrzésének érdekében a hardcore punknak ragaszkodnia kell az undergroundsághoz, ugyanakkor érzékelik azt is, hogy ez a törekvés bonyolult viszonyban áll annak társadalomkritikus természetével, és talán jövőjével is, hiszen utánpótlásra mégiscsak szükség volna. Folyton ott lebeg tehát a kérdés: meddig terjed az undergroundság megtartó ereje, és mennyiben mondható korlátozó hatásnak? Ezt kétségtelenül az idő – és a hardcore punkok – tisztje lesz eldönteni. Egyvalami azonban biztos: minden kétség és hullámvölgy ellenére a hardcore punk változatlanul létezik, és többé-kevésbé meg is felel saját követelményeinek.


komment

Címkék: punk underground hardcore színtér vásárhelyi ágnes

Sörhabba fagyva – A magyarországi punk definíciója és a folyamatos múlt

2013.05.22. 09:19 Zenei hálózatok

A honi punk hőskora mára igen sajátos emlékezeti erőtérbe került. Az elmúlt évtizedek alatt vékony és némiképp ironikus réteg rakódott az azóta zömmel lekonyult tarajakra, sörhabba fagyasztva, netán gusztusos Technokolpöttybe ragasztva a magyarországi punkról való beszédmódot. E valóságmorzsákból, pszeudó- és ellenlegenda-elemekből álló szívós páncéltól alig látszik e letűnt, de ki még nem hűlt kor, melynek torz, kakofón akkordjait is alig halljuk már Vass Norbert, a PPKE doktoranduszának írása a punk magyarországi fogadtatásának kezdeteiről.

Mi lehetett a nemzedéki emlékezet csirkedarálásról és másolt kazettákról csípőből referáló, ám összességében egyre haloványabb punk-memoárjainak eredője? A KISZ kezelésében álló, nagy példányszámú lapok (Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság), az állambiztonság vonatkozó aktái, illetve a zenekarok kvázi ars poeticai megnyilvánulásai több párhuzamos szempontot is ajánlanak a punk meghatározására tett első hazai kísérletek feltérképezéséhez. Ezek az írások, feljegyzések és kiáltványszerű krédók természetesen a nyilvánosság különféle szintjei számára készültek – a nagyjából tucatnyi példányban sokszorosított besúgói jelentésektől, valamint a kulturális elhárítás kvázi belső szamizdatként terjedő direktíváitól a több tízezer olvasó elé kerülő magazinokig – s egészen másfajta befogadói bázisra számítottak. Ha viszont alaposabban vesszük szemügyre, kimutathatjuk, hogy ezek az elsőre egymástól elzártnak és különállónak feltételezett kommunikációs terek a színfalak mögött összeköttetésben álltak egymással.  

„Így össze-vissza ugrálnak” - egy korai, velős punk-definíció a Kutya éji dalából (1983)

Az angolszász szaksajtóban a punk 1977-ben már csúcson volt. Zenei újságíróink is – mivel hivatalból előfizetői voltak a New Musical Expressnek, a Melody Makernek, vagy a Rolling Stone-magazinnak – ezekből a lapokból ismerhették meg a jelenséget, attitűdöt. És abban a furcsa helyzetben találták magukat, hogy egyszeriben ők – illetve a KISZ kulturális osztályára heti rendszerességgel raportokra járó szerkesztőik – lettek a punk szélesebb körű hazai megismerésének mintegy a kapuőrei. És valljuk be, nem lehetett egyszerű ez a pozíció. Igényes zenehallgatóként unták már egyrészt a hazai könnyűzenei élet állóvizét, nyitottak volna az új felé, másrészt azzal is tisztában kellett lenniük, hogy a nyugatról jött árut – kivált a punkhoz hasonlóan harsányt és botrányost – élből fékezni, feketíteni kell.

Az első punkról szóló híreket ezért cinizmus és távolságtartás jellemezte. 1977-ben nyúlfarknyi morzsák említik csak a punkot, ezért nehéz volna az írások általános attitűdjét alaposabban elemezni. Ha valami igazán jellemző, az a hallgatás-halogatás maga. S bár azt látjuk, az újságírók élnek, sőt nem ritkán vissza is élnek a mai viszonyok felől már-már történelemelőttinek tűnő, a korban realitásként adott, szinte ellenőrizhetetlen hozzáférési előnyükkel, túlzásaik ellenére a cikkek hangvétele egyáltalán nem ellenséges, csak gúnyos és szkeptikus.

Nem sokkal a Spions hagyományosan a honi punk színpadfoglalójának tekintett fellépését követően az állambiztonság is tudomást szerzett a születőben lévő új zenei- és csoportkultúráról. Alig egy hónappal az Egyetemi Színpadon tartott koncert után – 1978. február 20-án – „Zefír” titkos megbízott tett le egy jelentést tartótisztje asztalára, amiben punkokat említ. Érdekes megfigyelni a dokumentum szövegében, ahogy az állambiztonság „birtokba veszi”, saját terminológiájához igazítja a jelenséget, amelyről szemfüles besúgója révén meglehetősen korán értesült.

Azt hiszem a punkzenekarok a saját pillanatában érvényes akció, a periférián élő „fölöspéldányok” szeme láttára születő show, a törni-zúzni vágyó kilátástalanság, a másfél óra gondtalannak hitt karnevál miatt csaptak a húrok közé. Hogy az ifjúsági sajtó a kezdeti igen hűvös fogadatás után a nyolcvanas évek elején egyre többet írt a magyar punkbandákról, hogy a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat elindította a Start-labelt és megkísérelte létrehozni saját – nem túl izgalmas – új hullámát, hogy a szegedi CPg és a veszprémi Közellenség tagjaira letöltendő börtönbüntetést róttak, hogy az iskolákat punk kazetták után szimatoló rendőrök járták a nyolcvanas évek legvégén is, s amit találtak, azt elvették és tartalmát letörölték, nos ezek már a történet további fejezetei. A magyar punk történetéé, aminek kezdeteiről ez a rövid beszámoló szólni kívánt. Szóval, kedves olvasó „tudod már, mi az a punk?” Azt hiszem, jól sejted. „Így össze-vissza ugrálnak.” Mondhatunk-e ennél többet?  

Vass Norbert a Zenei Hálózatok Estek május 15-i előadásán beszélt a punk magyarországi fogadtatásáról és definíciókísérleteiről. A következő előadás május 22-én lesz, 19 órakor, Feischmidt Margit és Pulay Gergő beszél a nacionalista populáris kultúráról. A helyszín az Audiovisual Open Studios, Ajtósi Dürer sor 19-21.


komment

Címkék: punk szocializmus állambiztonság zenei hálózatok estek vass norbert

Közösségi finanszírozás és az új zeneipar: mennyire bízol egy zenekarban?

2013.04.10. 04:51 tofalvyt

A közösségi finanszírozás – azaz crowdfunding – modellje az utóbbi években eléggé elterjedt a kreatív iparágakban, így egyre több zenésszel, zenekarral is lehet találkozni, akik valamelyik, erre specializálódott online site-on gyűjtenek pénzt a legújabb projektjükre. Lehetséges, hogy az élőzene és a reklámtárgyak értékesítése mellett a közösségi finanszírozás lesz a zeneipar új megmentője? A következőkben arról lesz szó, hogy miért nem feltétlenül, és hogy ez mégis miért lehet jó hír a zenekarok, és úgy általában a zenefinanszírozás számára.

Nemrég futottam bele az interneten a Misery Signals nevű zenekar új lemezének előkészületeiről, és általában a zenekar egyfajta újjáalakulásáról szóló, kétrészes dokumentumfilmbe. A zenekar utoljára 2008-ban adott ki albumot, és a tagok elszórva éltek és élnek az Egyesült Államok legkülönbözőbb államaiban, leginkább Wisconsinban, nemrég viszont úgy döntöttek, újra felveszik a fonalat, lemezt vesznek fel és és koncertezni kezdenek.

A legújabb zeneipari fejlemények és a zenekar körüli színtér szempontjából sokkal izgalmasabb második részben a zenekari tagok leginkább arról beszélnek, hogyan változott meg a kiadók és a zenekarok viszonya, hogyan próbálnak tőkét kovácsolni a klasszikus lemezkiadói modell összeomlásából, és hogyan próbálják saját kezükbe venni az egész lemezkiadási munkafolyamatot, a felvételtől  a publikációig. Az ehhez szükséges pénzt, előfinanszírozást – tetemes jutalék fejében természetesen – a hőskorban a kiadók vállalták, ma már viszont ezt is a zenekarnak kell előteremtenie, ha a saját útját akarja járni. Ahogy sok más zenekar, a Misery Signals is úgy döntött, hogy egy crowdfunding oldalon (amelyek közül a leghíresebb talán a Kickstarter), az IndieGogo-n gyűjtenek pénzt, egészen pontosan 50 ezer dollárt.

A modell egyszerű: az oldalon gyakorlatilag előrendeléseket lehet leadni a készülő lemezre, illetve nagyobb összegeket lehet otthagyni értékesebb csomagokért, amikben lehet akár egy, a zenekar által használt gitár, vagy éppen egy remek csordavokálozási lehetőség a készülő albumon. Azt, hogy mit lehet, és mit nem lehet pénzzé tenni ebben a keretben, teljes mértékben a zenekar, illetve az aktuális színtér szokásrendje, etikája határozza meg. Ahogy Greg Thomas, a zenekar egyik gitárosa fogalmaz, fontos, hogy értelmes keretek között tartsák a megvehető dolgokat. Egyes zenekarok - mondja - "röhejes dolgokat" árulnak, például azt mondják, "fizess be ezer dollárt, és lógj velünk", de szerinte ez nem járható út számukra: "Mi nem ilyenek vagyunk, ez nagyon messze van a hardcore és a punk alapvető etikai értékeitől". (Mások számára pedig ez belefér: a dallamos death metalt játszó svéd Soilwork például nemrég hirdette meg a Facebookon, hogy pluszpénzért backstage-jegyeket adnak el a rajongóknak, akik cserébe velük szórakozhatnak). A közösségi finanszírozás tehát egyáltalán nem adománygyűjtés, hanem előrendelés: a speciális kulturális közeg által meghatározott értékű javaknak akár hónapokkal a hozzáférés előtt való megvásárlása.

Bizalom és vásárlás

Ez a tranzakciós jelleg a populáris zene világában évtizedekig meghatározó és alapvető volt. A rögzített zene történetének egészen a rádió térnyerésétől az internet elterjedéséig tartó korszakában a legnépszerűbb előadók új lemezeiből maximum a slágereket lehetett előre meghallgatni a rádióban vagy a tévében, és az obskúrúsabb, underground új zenéket pedig csak akkor, ha volt személyes kapcsolat valakihez, akinek már megvolt a lemez. A már ismert zenekar új lemezébe való befektetés tehát kizárólag a bizalomról szólt: megbízom-e annyira a zenekarban az eddigi teljesítménye alapján, hogy megvegyem az új lemezt?

Azzal, hogy ma már majdnem minden zenét meg lehet hallgatni vásárlás előtt, nem csak a klasszikus finanszírozási modell omlott össze, de a bizalom szerepe, súlya is megváltozott, ha úgy tetszik a helyét a lojalitás vette át. Azok, akik letöltés, meghallgatás és esetleg még nemtetszés esetén is megveszik annak a zenekarnak az új lemezét,akit egyébként szeretnek, nem azt fejezik ki, hogy bíznak bennük, hanem azt, hogy történjen bármi, kitartanak mellettük.  A közösségi finanszírozással viszont újra visszatérhet a bizalomalapú  vásárlás korszaka – ezért nem lehet sem új megoldásról, sem új modellről beszélni, hiszen a már meglévő értékek és ismerős tranzakciók kapnak újra szerepet, csak éppen egy más üzleti és mediális ökoszisztémában.

Színterek, lojalitás és etika

A bizalom, lojalitás és etika szoros összekapcsolódása ebben a modellben viszont igazán jó hír a zenekarok számára. Nem véletlen, hogy a populáris zene kutatásában a „rajongói kultúra” kifejezést használják sokszor a populáris zenei színterek, szubkultúrák attitűdjeinek értelmezésekor. Az ebben a kontextusban egyáltalán nem pejoratív kifejezés azt sugallja, hogy a populáris zenei közegben bizonyos okokból erőteljesebben jelen van a fogyasztói lojalitásra hajlam, mint sok más piacon. Ez a fogyasztói lojalitás pedig használható, instrumentalizálható és tőkésíthető: ahogy Greg Thomas fogalmazott, a rajongók egyfajta részvényesei lehetnek a zenekarnak.

A profitábilis lojalitás- és bizalom-faktor nem feltétlenül a széles közönségeket célzó, nagy zenakaroknál lehet fontos, hanem inkább a rétegközönségekhez, szubkultúrákhoz, szűkebb színterekhez szólóknál, akiknek egyébként is kisebb a potenciális koncert- vagy ajándéktárgy-bevételük. Ha következetesen olyan zenét állítanak elő, amivel megalapozzák a közönség bizalmát, és a színtér etikai terében jól mozognak, nagy valószínűséggel számíthatnak a kisebb, de annál lojálisabb rajongói közösségek anyagi befektetésére is. Akár még a vártnál többre is: a Misery Signals esetében például még több, mint egy hónap van hátra a gyűjtésből, de máris túllépték az eredetileg kitűzött összeget.


komment

Címkék: zeneipar etika trend bizalom tófalvy tamás crowdfunding színtér

Új korszak a digitális zenelejátszásban: miközben egy kicsit nem néztünk oda, teljesen átalakult az mp3-lejátszók piaca

2012.11.29. 05:28 tofalvyt

Szinte észrevétlenül vége lett egy újabb médialejátszó-korszaknak: a pár évvel ezelőtt a discmaneket végleg leváltó mp3-lejátszók 2012 végével gyakorlatilag eltűntek az utcákról és a boltokból. A folyamat mögött és mellett a digitális zenelejátszás brutális mértékű Apple-monopolizációja és az okostelefonok elterjedése áll.

cricket-zte-chorus-1114.jpgHa 2012 őszén valaki besétál New Yorkban vagy Budapesten egy elektronikai cikkeket áruló boltba, és megnézi, milyen mp3-lejátszóik vannak, akkor jó eséllyel meg sem találja őket az iPhone-tokok és egyéb kiegészítők között, de ha mégis, akkor sem fog találni mást, legfeljebb egy-két porosodó, ismeretlen modellt. A valaha a szegmensben intenzíven jelen lévő nagy márkák – mint például a Samsung vagy a Sony – bár még elvileg gyártanak mp3-lejátszókat, de a vásárlókig ezek már csak ritkásan jutnak el.

A jelenség mögött álló trend azt mutatja, hogy a walkman és a discman után egy újabb médialejátszó, az mp3-lejátszó tűnik el napjainkban végleg a polcokról. És hogy mi veszi át a helyét? Egy kis ideig még az iPod és az okostelefonok, azt követően pedig kizárólag az okostelefonok.

Két előzmény: Walkman, iPod

Akárcsak a média-formátumháborúkban, a hozzájuk kapcsolódó technológiai eszközök piaci versenyében, kulturális elfogadtatásában is sajátos szerepe van a nagy piaci erőt birtokló gyártóknak és az általuk forgalmazott termékeknek, márkáknak. A két nagy márka és gyártó, a Sony és az Apple által gyártott médialejátszóknak a története sok ponton hasonlóságokat mutat, de sok szempontból eltérő tanulságokkal szolgál a technológia, zenehallgatói igények és piac kapcsolatát tekintve.

A Walkman a Sony egyik hordozható kazettalejátszó-márkájaként kezdte a 80-as évek legelején, és rövid időn belül a Rotringhoz hasonlóan termékkategória lett belőle a köznyelvben. A folyamat maga azonban nem ölte meg az eredetiként kommunikált, legsikeresebbé vált termék mellett elérhető többi márkát, sőt, egészen a cd-lemezt előtérbe helyező kulturális folyamat betetőzéséig elérhető volt számtalan más gyártó sétálómagnója is, és a szegmens egésze folyamatosan növekedett.  

"...egy újabb médialejátszó, az mp3-lejátszó tűnik el napjainkban végleg a polcokról. És hogy mi veszi át a helyét? Egy kis ideig még az iPod és az okostelefonok, azt követően pedig kizárólag az okostelefonok."

Az Apple iPodjának története nagyon hasonlóan indult egy teljesen különböző formátumkörnyezetben a 2000-es évek elején, de radikálisan másképp is alakult a későbbiekben. Piaci sikerével az iPod is egy egész kategóriát – a hordozható mp3-lejátszót – tett népszerűvé, a köznyelvben viszont nem lett belőle kategórianév, hanem éppen ellenkezőleg, ő maga lett a kategória, pár év alatt teljesen kannibalizálva az mp3-lejátszók piacát. Olyannyira, hogy egyes zeneipari szakemberek nemrég arra panaszkodtak, hogy lassan adatok sincsenek arra, hogy milyen mértékben szűkült össze a nem-Apple zenelejátszó-piac.

Apple és Apple

De a történet itt vesz igazán izgalmas fordulatot, hiszen a legutóbbi időkben a valaha zászlóshajónak számító iPod-eladások is csökkenni kezdtek: hiába jön ki az Apple minden évben egy továbbfejlesztett és átalakított szériával, a valaha a cég vezető termékének számító hordozható mp3-lejétszó egyre kisebb és kisebb szerepet játszik az eladásokban. Ennek a visszaesésnek pedig a legvalószínűbben éppen maga az Apple áll a hátterében, illetve az az iPhone, ami jelenleg a cég profitjának nagyjából kétharmadát hozza.

Az iPod által jelentősen megritkított mp3-lejátszó piacra most éppen az iPhone által katalizált okostelefon-hullám csap le, és a többi, még megmaradt márka mellett magát az iPodot is lassan de biztosan kiiktatja. Amit most látunk, és ami nagyon valószínűen a következő évek legmeghatározóbb változása lesz a mobil digitális zenehallgatásban: az mp3-lejátszók és az iPodok is fokozatosan eltűnnek a mindennapi életből, és a helyüket az okostelefonok – közöttük is kiemelten az iPhone – veszik át.

Két korábbi esszénk zene, kultúra és technológia kapcsolatáról:

 

Továbbél-e az underground az online közösségi média korában?

 

Zene a felhőben

Ezt a trendet valószínűleg az is gyorsítja majd, hogy az eddig a kifutó termékeknek sokáig egyfajta másodlagos, kései felhasználói terepet nyújtó fejlődő országok (vagy éppen fejlett, de a másodvonalban lévő területek, mint az egykori szocialista blokk országai) szerepe ezen a téren már megváltozott. Az okostelefon-penetráció már ezeken a területeken is szignifikáns késés nélkül és töretlenül növekszik, tehát várhatóan a legújabb innovációk már átugorják az átmeneteket, és a nyugaton kifutó termékek – esetünkben az mp3-lejátszók és iPodok – már nem tudják a korábban megszokott másodvirágzásukat letölteni ezeken a piacokon.

Desktopról felhőbe, lejátszóból telefonba

Az okostelefon mint elsődleges zenelejátszó-eszköz egyszerre következménye és katalizálója annak a zenehallgatási szokásváltozásnak, ami a kétezres évek első évtizedének végétől válik egyre meghatározóbbá, és ami a merevlemezen tárolt (letöltött) zenék fogyasztása felől a távoli szerverekről, azaz a felhőből elért, nem letöltött, hanem az interneten keresztül hallgatott (streamelt) zeneszámok fogyasztása felé mutat.

Egy olyan ökoszisztémában, ahol a zene mint termék legfontosabb előnyei a fogyasztó számára egyre inkább a gyorsan, könnyen és mindenhol hozzáférhetőség és megoszthatóság lesznek, egyre inkább előtérbe kerülnek az olyan platformok és eszközök, amelyek ezeket a tulajdonságokat támogatják. Ahogy a p2p hálózatokról egyre inkább a nyílt internetre helyeződik át a mindennapi zenei tartalmakhoz való hozzáférés, és ahogy a letöltés helyett egyre inkább a streamelés lesz a meghatározó forma, úgy egyre nagyobb szerepe lesz az olyan eszközöknek, amelyek mindezekhez a mobilitást és az állandóságot biztosítják.

A szerep betöltéséért és az eszközpiacért folytatott piaci és kulturális versenyben jelenleg az okostelefonok állnak nyerésre. Nem csak a vitatott jogállású tartalmak (mint akár egy youtube-ra feltöltött zeneszám vagy lemez), de már a fizetett zenék terén is egyre nagyobb szeletet hasítva ki a digitális zenekereskedelem tortájából - ami a tartalmak értékesítésében érdekeltek számára is kívánatossá teheti a technológia egyre nagyobb térhódítását.


Szólj hozzá!

Címkék: apple mp3 trend tófalvy tamás okostelefonok iPod digitális zenepiac zenelejátszók

Az utolsó őszi budapesti Zenei Hálózatok Est: a zenei menedzsmentről és hazai digitális zenepiacról

2012.11.29. 04:46 Zenei hálózatok

A Zenei Hálózatok Estek Második szezonjának ötödik, utolsó budapesti előadáspárján - November 29-én csütörtök este 7-től a Szimpla Kertben - Morcz Fruzsina a zenei menedzsment-készségek fejlesztéséről, Bodrogi András pedig a hazai digitális zenepiacról beszél.

Bodrogi_Morcz.jpg
A zenei menedzsment a művészet-menedzsment egy igen speciális ága, ami részben más készségeket és speciális tudást igényel, mint például egy színházi művészeti titkár, egy galériavezető vagy egy filmes gyártásvezető esetében. Jelenleg Magyarországon - más európai országokkal ellentétben - nincs a könnyűzenei menedzsmentről egy széles körű, egyetemi szintű szakmai párbeszéd, a zenei menedzsment nem egy akadémiai szinten önállóan is elfogadott szakterület, azonban számtalan olyan részterülete van, ami a már ismert tudományágakra épít. Morcz Fruzsina „Mi mindent kell tudni”: Örkény után szabadon, avagy zenei menedzsment-hallgatók készségfejlesztése című előadása arra keresi a választ, milyen készségekre és tudományos ismeretekre van szüksége egy sikeres könnyűzenei menedzsernek.

Morcz Fruzsina Könnyűzenei szervező és zeneipari előadó a Budapesti Corvinus Egyetem és az International Business School zenei menedzsment és marketing kurzusának vezetője, oktatója. Évek óta dolgozik közönségkapcsolati referensként, programkoordinátorként, koncert- és programszervezőként, menedzserként és zeneipari háttéremberként.

A hazai digitális zenepiac kihívásai, követelményei, dilemmái 2012-ben című előadás a hazai digitális zeneipari piacról mint egyfajta „digitális zenei tartalom-gyarmatról” szól, rávilágít a hazai zeneipari szereplők, az alkotók, a kiadók és egyéb szervezetek hozzáállásbeli hiányosságaira. Bodrogi András saját élményeit és tapasztalatait is megosztja a közönséggel, amelyek fényében végül megenged magának némi konstruktív kritikát a hazai zeneiparra nézve.

Bodrogi András digitális zenei szakértő, újmédia menedzser, dalszerző-énekes eddigi életét zenei környezetben, a zenében alkotókkal körülvéve töltötte számtalan poszton és szerepben. A zeneipari tevékenységeit az EMI Hungary lemezkiadónál kezdte. Itt talált rá a „new media menedzser” titulus. A digitális-zenei éra kezdetétől a gyakorlatban tanulta és tapasztalta meg a zeneértékesítés, a formátumok és a zenefogyasztás új korszakát.

Időpont: 2012. november 29., 19.00-21.00

Helyszín: Szimpla Kert, emelet, moziterem (VII. Kazinczy u. 14.)

Az ingyenes előadás Facebook eseményoldala:  

https://www.facebook.com/events/360288310728311/

A Zenei Hálózatok Estek keretében még lesz egy debreceni kerekasztal-beszélgetés a vidéki zenei színterek lehetpőségeiről, December 5-én:

http://www.facebook.com/events/343716385723564/


Szólj hozzá!

Címkék: zeneipar előadás digitális menedzsment zenepiac zenei hálózatok estek morcz fruzsina bodrogi andrás

Gerényi Gábor: A zeneipar vége a zene kezdete

2012.11.28. 16:26 batorfya

Bár a zeneipar különböző szereplői az értékesítés és promóció különböző alternatív módjainak bevezetésével, illetve szorgalmasabb koncertezéssel még próbálnak tenni ellene, lassan mindenki tényként kezeli, hogy a legnagyobb brandeket leszámítva a zene a 21. század elején megszűnt a pénzkeresés eszközének lenni. A Zenei Hálózatok második szezonjának első előadásán Gerényi Gábor hangmérnök és internetes tartalomszolgáltatási szakember (az Index alapítója) történeti áttekintést adott, vagy ha úgy tetszik, nekrológot mondott a zeneipar elmúlt száz évéről.

ZHE 2 Gerenyi.jpg

Gerényi szerint a zene elüzletiesedése, amely egyben a zenélés társadalmi presztízsének növekedését is jelentette, a szerzői jogok bevezetésével és a lemezgyártás indulásával kezdődött, majd az olyan új, jogdíj-központú médiumok és eszközök, mint a rádió vagy a sampler, bár eleinte a szakma tiltakozása övezte őket, tovább fokozták azt. Azt, hogy az internet ilyen könnyedén rést ütött az évtizedek alatt felépült rendszeren, Gerényi egyfajta sorsszerűségként értékelte, lévén a zene „virtuális termék”, így előbb-utóbb szükségszerűen kicsúszik az egzakt anyagi keretek közül.

A zeneipar bukása egyben a zenélést, mint hivatást körülvevő presztízs, tekintély csökkenését is jelenti, amely sok tényezőt foglal magában. Egyrészt sokkal nehezebbé válik a megélhetés, másrészt viszont az erőforrások is egyre könnyebben elérhetőek, egyre többen fognak hangszert a kezükbe – a szakember szerint így érkezhetett el az interneten terjedő „hálószobaprojektek” aranykora. Az optimistábbak ez utóbbit látva a művészet felszabadulásáról, az önkifejezés új forradalmáról beszélnek - az előadás címe („Az ipar vége, a zene kezdete”) is ebbe az értelmezésbe illeszkedett.

Gerényi maga viszont nem ilyen derűlátó, a változások lényegét inkább abban látja, hogy a kulturális túltermelés és a kiválasztódást biztosító ipar gyengülése mellett a brandek és divathullámok egyre gyorsabban váltják egymást a reflektorfényben, tényleg csak a legjobb, legügyesebb kevesek képesek tényleg naggyá válni és hosszabb ideig fennmaradni. Mindezzel párhuzamosan pedig a terjesztő és ízlésformáló csatornák, kritikai kánonok is fragmentálódnak, relativizálódnak. Bár az előadásban nem hangzott el, ide kapcsolódik, hogy a popzenei hagyomány a legtöbb kritikus szerint az utóbbi években művészi szempontból, a keretektől részben függetlenül is fejlődési íve végére ért, kifulladva önmaga sokszoros reciklálásáig és értékei újra- és újragondolásáig jutott.

Úgy tűnik tehát, az internetes zenefogyasztásban művészet, kultúra és technika állapota tulajdonképpen ösztönös egységbe került egy sajátos posztmodern állapotban. A zenei műfajok, színterek és kritikai kánonok egyre több részre szakadása, amely a popzene kialakulása óta folyamatos, az internettel teljesedett ki, és úgy tűnik, nem csak a terjesztés és ízlés korábbi monopóliumai gyengültek le, hanem ezzel nagyjából egy időben az ilyen monopolhelyzetre alkalmas zenei alkotások, illetve talán az ezekre való igény is eltűnni látszanak.

Mindezt kiegészíti a világháló egy másik tendenciája, miszerint a befogadót hatalmas mennyiségű és kevéssé hierarchizált információval bombázza, ebben a környezetben pedig egy-egy alkotás/mém/adatcsomag befogadására egyre kevesebb idő jut, és a sikeres mémek is csupán rövid ideig maradhatnak azok. Ez utóbbiak közös jellemzője általában a szórakoztatóság, a könnyű és gyors befogadhatóság, a látványos ötletesség és esztétikai harsányság, valamint az intertextualitás, ahogy például ebben a tanulmányban „hivatalosan” is kimutatták. Jó példa minderre mondjuk az animgifek sikere, de logikusnak tűnik, hogy a hagyományosabb populáris művészeti ágak, így a popzene se vonhassák ki magukat a korszellem és az új médiumok hatása alól, és ugyanezen jellemzők felé kezdjenek el konvergálni. Egyes elemzők szerint a popzene új tendenciái a mém-jelleghez, az „áramban” való léthez igazodnak, néhol tudatosan, néhol tudattalanul, mindez pedig egyaránt megváltoztatja az alkotás és a befogadás módjait: éppúgy jelentheti például a régebbi és újabb alkotások szélesebb körű, ám felszínesebb és eredeti kontextusukból kiszakított megismerését befogadói oldalról, mint az új alkotások marketing-központúbb, harsányabb, feltűnőbben egyéni vagy extrém mivoltát alkotói oldalról.

Szerző: Dubrovszki Dániel


Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása