"Életem egyik első, élesben átélt hardcore punk élménye nagyban meghatározta azokat az irányvonalakat, amelyek kicsivel később egy nagyobb horderejű kutatómunka vázává nőtték ki magukat. Egy vidéki nagyváros néhai – de már akkor sem túl frekventált – szórakozóhelyére látogattam el, ahol aznap néhány hardcore punk együttes lépett a nagyérdemű, de nagyszámúnak kevésbé mondható (körülbelül húszfős) közönség elé. Nem állíthatom, hogy nem voltak fenntartásaim az este alakulását illetően" - Vásárhelyi Ágnes kulturális antropológus (PTE BTK) esszéje a hardcore undergroundról.
Pár órával később a koncert atmoszférájától és a teremben megmozduló elemi erőtől (vagy talán az erősítőkből áradó hangorkántól) kissé kótyagosan, szokatlan érzésekkel távoztam. Bizarr vallomásnak tűnhet, de rémesen vagánynak éreztem magam, és az motoszkált a fejemben, hogy az imént olyasvalaminek voltam részese, amelyet csak a beavatott kevesek tapasztalhatnak meg. Kóstolót kaptam az underground varázsából.
A nyolcvanas évek elejére a brit munkásosztály ifjúságának frusztrált közérzetéből és Malcolm McLaren anarchista vízióiból táplálkozó „klasszikus” punk egyszerre vált a média és a divatvilág számára hihetetlenül vonzóvá, a punkságukat komolyan vevők számára pedig mélységesen kiábrándítóvá.Harsány gesztusaival és nihilista attitűdjével bombaként robbant a korszak köztudatában: ha egy jelenség újszerű és feltűnő (márpedig a punk minden porcikájában az), arra értelemszerűen fel is figyelnek. Pár év leforgása alatt az ismertebb bandák komoly sikereket értek el a lemezeladás terén, nagy kiadókhoz szerződtek, dalaik pedig a slágerlistákat ostromolták. Vivienne Westwood és Zandra Rhodes arany borotvapengékkel és biztosítótűkkel díszített divatkreációkat dobott piacra, így tetemes kiadások árán már bárkiből válhatott az átlagosnál sikkesebb punk, ikonikus figuráinak élénk médiafigyelemmel kísért (és a botrányéhség minden válfaját kielégítő) kalandjai pedig egyfajta posztmodern freak show-vá változtatták a jelenséget.
Ian MacKaye és a Minor Threat a New York-i CBGB's-ben (Glen E. Friedman képe, 1982)
A punk az Egyesült Államokban éppen akkora népszerűségnek örvendett, mint az anyaországban; a rá irányuló figyelem tekintetében legalábbis mindenképp. És azzal párhuzamosan, ahogyan a jelenség egyre nagyobb teret hódított a fősodorban és egyre inkább eltávolodott eredeti tartalmától, itt is kezdetét vette a kiábrándulás korszaka. Az amerikai punk azonban alkalmazkodott az új körülményekhez, és a D.O.A. Hardcore ’81 című albumával sokatmondó jelzőt kapott. A „keménymag” tanult a példából, és miközben igyekezett visszatalálni a punk gyökereihez és megőrizni annak nyers minimalizmusát (mind zenéjében, mind gyakorlataiban), a céltalan felforgatást cizelláltabb társadalomkritikává alakította, és elkezdett távlatokban gondolkodni saját magáról.
A punknak hosszú távon talán azért sem lehetett jövője, mert természetéből fakadóan a pillanatnak élt: létezésének – McLaren menedzseri fogásain kívül – nem voltak tudatos indokai, így perspektívái sem. A hardcore punknak ellenben célt adott az, hogy figyelemmel kísérhette nagytestvére hanyatlását, és meghatározó törekvésévé vált, hogy amennyire csak lehetséges, autonóm maradjon. „Undergroundban megtartani a hardcore-t, az maga a hardcore” – fogalmazta meg érzékletesen a lényeget egyik beszélgetőtársam.
Az elmúlt (bő) három évtizedben ez a gondolat húzódott meg a hardcore punk szerveződése és működése mögött. Jellegzetes ethosza, a hitelességgel kapcsolatos sztenderdjei, illetve underground gyakorlatai – vagyis a hardcore punkot alkotó szubkulturális konglomerátum – köré világszerte olyan kisebb-nagyobb közösségek szerveződtek, amelyek a maguk módján elkötelezetten igyekeznek megőrizni azt, amit ők a punk lényegeként definiálnak.
A hardcore punk természetesen megtartó törekvései ellenére sem mondható statikusnak, hiszen nem légüres térben született és létezik. Az alakulásában közrejátszó hatások és tényezők végtelen (és valószínűleg túl ambíciózus) fejtegetése helyett talán elegendő annyit mondani, hogy a jelenség több megújulási perióduson is átesett, és időről-időre olyan – ethoszába illő – vonásokkal lett gazdagabb, mint például a Straight Edge, azaz a hardcore punk absztinencia. Néha ugyan kitör saját maga szabta keretei közül (hiszen léteznek nagyon is ismert hardcore punk együttesek, és a kilencvenes években néhány hírhedt eseménynek köszönhetően a Straight Edge jó időre helyet bérelt magának az amerikai médiában), de a punk sorsának tanulságain alapuló mechanizmusai alapvetően sikeresen őrizték meg önállóságát és undergroundságából fakadó exkluzivitását – ami valószínűleg az egyik legvonzóbb tulajdonsága. A hardcore punk ugyanis egyszerre képes megfelelni két mélyen emberi öndefiníciós késztetésnek: közösségi szellemével a hasonulásra, exkluzivitásával pedig az elkülönülésre ad lehetőséget.
A hardcore punk története hanyatlás és virágzás korszakainak váltakozásából áll. A kilencvenes évek végének és a kétezres évek elejének pezsgését követően sokak szerint jelenleg sem külföldön, sem pedig hazánkban nem áll túl jól a szénája, ehhez pedig tagadhatatlanul hozzájárul a színtér meglehetős szűkössége. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a hitelesség megőrzésének érdekében a hardcore punknak ragaszkodnia kell az undergroundsághoz, ugyanakkor érzékelik azt is, hogy ez a törekvés bonyolult viszonyban áll annak társadalomkritikus természetével, és talán jövőjével is, hiszen utánpótlásra mégiscsak szükség volna. Folyton ott lebeg tehát a kérdés: meddig terjed az undergroundság megtartó ereje, és mennyiben mondható korlátozó hatásnak? Ezt kétségtelenül az idő – és a hardcore punkok – tisztje lesz eldönteni. Egyvalami azonban biztos: minden kétség és hullámvölgy ellenére a hardcore punk változatlanul létezik, és többé-kevésbé meg is felel saját követelményeinek.
