Akad pár olyan hely a világon, amelyekről szokás kijelenteni, hogy onnan ered valami, vagy történetileg korrektebben fogalmazva, legalábbis ott öltött először olyan formát, amelyről ma már felismerni véljük. Egy gótika-őrült számára ilyen lehet Saint-Denis, egy fado-rajongónak Lisszabon, egy kereszténynek pedig Jeruzsálem: annak pedig, aki a huszadik és huszonegyedik századi, gitáron eljátszott zenékre bukik, annak az amerikai dél a legmisztikusabb helyek egyike.

Memphis, New Orleans és ami közötte van: erről a területről indult el a blues, a jazz és még sok más műfaj, ami alakította, meghatározta azt ami később például az r'n'b és a rock, majd a gitáralapú zenék, műfajok százai lettek: a szálak szinte mindenhonnan ide vezetnek vissza. Mivel ebben az országban Hálaadás idején majdnem mindenki elutazik a családjához, mi is úgy döntöttük, szintén utazunk, ha nem is családhoz, de legalább Délre, így felkerekedtünk az indianai Bloomingtonból, ahonnan körülbelül 7-8 óra alatt lehet leérni az első ikonikus városba, Memphisbe.

Memphis, Beale Street. A város leghíresebb, és talán egyetlen igazi, európai értelemben vett utcájának részlete. Itt található a BB King klub és gyakorlatilag minden, ami a zenéhez és Memphis városához kapcsolódik. Természetesen a legtöbb ajándékboltokból van, ahol a „University of Blues” feliratú pólókon túl szinte mindenféle bóvlit meg lehet vásárolni, amit csak a fröccsöntőüzemek nyújtani tudnak. Tudta-e Ön szekció: érdekesség, hogy az utcában kólafronton a Pepsi az egyeduralkodó: mindenhol ezt a márkát mérik és mindenhol az ő hirdetéseik láthatók.

 

 A blues él, az épületek kevésbé. A valódi utca természetesen csak idézőjelben értendő: a Beale street házainak egy része ugyanis valójában nem is ház, csak homlokzat, amit belülről, vagy - ha a helyzet egészen súlyos - kívülről is masszív vastraverzekkel támasztanak meg. Ami legalábbis zavarba ejtő, hiszen ezek a házak nem lehetnek több százévesnél.

 

Posztapokaliptikus Memphis. A város üzleti negyede és egyben belvárosa Hálaadás alatt. Senki, de senki nincs az utcákon, kivéve néhány elszánt futót és kóbor kutyát és hajléktalant.

 

Jack. Egy nagyon szép és a kontextusra is elegánsan utaló proto-billboard elhelyezés a Beale Streeten, láthatóan nem rövid távra tervezve.

Elvis, szeretlek! A Gracelandet, azaz Elvis Presley egykori villáját övező falat tökéletesen ellepik a rajongók üzenetei, amiket a legkülönbözőbb eszközökkel írtak, rajzoltak, véstek, vittek fel a nem éppen felhasználóbarát terméskő felületre. A szerelmi vallomástól az idézeteken át a megtört szívekig és elkeseredett kifakadásokig minden van. A legújabb trend pedig a hibajavítóhoz hasonló fehér kijelző (festék?) használata - a fehérrel rajzolt szívek messziről világítanak a falról. A bejegyzés címében természetesen hazudtam, hiszen Elvis nem Memphisben, hanem Tupelóban született, és csak 13 éves korában költözött a városba, de ennél többet is képes lennék beáldozni egy jól hangzó cím érdekében.

Nagyjából 5-6 óra autózással és körülbelül 150 újabb McDonald's egységgel később érkezhet meg a látogató New Orleansba, ami nem csak azért sokkoló élmény, mert már bátran benn lehet felejteni a kabátokat és pulóvereket a kocsiban, hanem azért is, mert itt viszont már minden tele van emberekkel és élettel, elég radikálisan ellenpontozva a korábbi sivárságot.

 New Orleans, francia negyed. Háttérben az üzleti negyed tornyai, az előtérben pedig a karibi, francia, úgynevezett cajun és még sok-sok másféle hatást magába olvasztó városrész, a tulajdonképpeni belváros forgataga. New Orleans öt évvel a kegyetlen hurrikán és árvíz után úgy tűnik magához tért, bár sokak szerint a városban még ma is vannak hadiállapotokat idéző területek, és állítólag a katasztrófa előtt még pezsgőbb és élettelibb volt a hely - amit nehéz elképzelnie az először ide látogatónak.

A legvalószínűtlenebb alakok árasztják el az utcákat éjjel és nappal, régivágású rockerek, klasszikus hippik, félrebiccentett kalapú pojácák, farmerben és ingben garázdálkodó angolok, az egész utca ablakait berezegtető sound systemmel felszerelt kocsikkal - akár közvetlenül egy rendőrautó mögött - araszoló feketék, turisták, jelmezekbe öltözött hétköznapi őrültek és így tovább. Az utcákon nemcsak amerikai, de európai orral szemlélve is idegen, különös szagok terjengenek, leginkább a halszag és a finoman rohadó zöldségek és a valahol sülő valami kipárolgásának sajátos keveréke lengi be a francia negyedet. 

Mivel New Orleans azon kivételes helyek közé tartozik az Államokban, ahol az utcán is lehet inni, ezért disztingváltan bár, de azért világosan kivehetően nagyjából mindenki mindig be van kicsit rúgva, ami egy további csavart ad az úgynevezett közhangulatnak.

 

Zene mindenhol. Persze az egész New Orleans-i forgatagnak a legkarakteresebb megkülönböztető jegye és lényege, hogy gyakorlatilag mindenhonnan folyik a zene. Pontosabb műfaji fogódzók híján, ez a leginkább redneck-hippinek nevezhető formáció valamilyen americana-műfajt játszott...

 

...amíg ez a feketékből álló mini-orchestra pedig bigband jazzt, de véletlenül sem hakniminőségben, hanem remek dinamikával, fülberagadós dallamokkal és teljes odaadással, sodró lendülettel.

 

Az élő zene. Persze az átélés tekintetében az egyértelmű győztes a képen látható fiatalember (balra, lent) volt. Egy teljesen véletlenül kiválasztott utca véletlenszerűen megtalált kocsmájában helyet foglalásunk után már nagyjából fél órával elszabadultak az indulatok: az egészen addig szerényen gitározgató srác egyszer csak kapott egy mikrofont, elkezdett énekelni, majd pár perc alatt a kocsmában tartózkodó néni megtáncoltatásától eljutott a gitárral utcára kiszaladásig és a gyanútlan amerikai turistákra való gitártüzelésig-kiabálásig, hogy lezárásképpen ebben a pozícióban végezze, miután persze egy ideig a fogával is próbált játszani a gitáron (mérsékelt sikerrel). Örökre a szívünkbe zártuk, ahogy a dobost is, aki pont úgy nézett ki mint Frank Zappa, és a basszusgitárost is, aki pedig egy meghasonlott gimnáziumi technikatanár öltözékében és modorában, hűvös derűvel játszotta végig a koncertet, majd a végén csendben összepakolt és egy kis kerekes kocsin tolva a felszerelését, hazaballagott.

 

 A Nemzeti Illegális Tartalomdisztribúciós Tanács New Orleans-i Központjának székháza. Legalábbis ez tűnik a legvalószínűbbnek.

Ja és még valami. Ha azt gondolnátok, hogy az utazás az autópályán Indianától Louisianáig át Tennesseen, Kentuckyn, Alabamán és Mississippin a romantika csúcsa, akkor sajnos azt kell mondjam, hát kurvára nem. Táj a szó szoros értelmében gyakorlatilag nincs, ahogy természetesen civilizáció sem, de ha véletlenül mégis letévedsz az autópályáról, akkor leginkább csak rémületesen nyomasztó szellemvárosokba és üzemagyag-és kalória-utánpótló bázisokba botolhatsz. Ahol ha esetleg enni szeretnél valamit ami nem hamburger, esélyed sincs. Egyszóval a Közép-Kelet-Dél tipikus tájképe körülbelül így néz ki, gyakorlatilag bárhol fotózhattam volna, de amúgy Kentuckyban:

Ennyi.

 Ezzel búcsúzunk, hallgassatok sok jó zenét és olvassatok jókat zenéről az ünnepek alatt - jövőre ugyanitt!