Mi köze a janicsároknak a rock'n'roll-hoz? Mit tettek a nemzeti zenékkel a latin diktátorok? Hogyan lehet a világzenét országmárkázási célokra használni? Weyer Balázs többek között ezekre a kérdésekre is válaszolva mutatta be a világzene befogadásához kapcsolódó ellentmondásokat a Zenei hálózatok estek harmadik előadásán.
Szoros kötődés van a világzenei produkciók és származási helyük között: a világzenei előadókat leginkább annak alapján azonosítjuk, hogy a nevük mögötti zárójelben melyik ország rövidítése szerepel. A világzene a zeneipar turistája, amit a közönség érdekes ellentmondások keretében fogyaszt. Sokan egy modernitás előtti tiszta, romlatlan hagyományként képzelik el a világzenét, amit ágyékkötős emberek a tábortűz körül adnak elő, és ami visszatérés mindannak a bölcsőjéhez, amit zenének gondolunk. Egyúttal valami egzotikusat is keresnek, valamit, amit az utazási irodák különböző trópusi növényekkel, végtelen horizonttal és homokos tengerparttal ábrázolnak. A zeneiparban azonban sokan visszaélnek ezekkel az attribútumokkal, próbálnak hasonló ikonokat a saját nevükhöz ragasztani, hogy különlegesnek tűnjenek. Ellentmondás van tehát az autentikus és az egzotikus között: amit mi világzeneként ismerünk és fogyasztunk annak jelentős része hibrid műfaj. Ritkán válik egy etnomuzikológus által a huszadik század elején tölcséres gramofonnal rögzített törzsi bölcsődal népszerűvé.
A következő Zenei hálózatok est: április 26. csütörtök 18.00 - Such György az MR2-Petőfi átpozicionálásáról
Meghatározó ellentmondás még a világzenében a helyi és a globális ellentéte. Egyrészt szeretnénk azt gondolni, hogy a Zöld-foki szigeteken mindenki hagyományos zöld-foki zenét hallgat, és meg lennénk sértődve, ha elmennénk a szigetállamban egy helyi bárba és ott a Billie Jean szólna. Másrészt, a világzenei produkciók is a világpiacra készülnek, ezért rengeteg tér el a hagyományos hangszereléstől és vesz fel nyugati melódikus vagy ritmikus sémákat. Nem feltétlenül azért teszik ezt, hogy Amerikában minél több lemezt adjanak el, egyszerűen csak rájuk is hatnak azok a nyugati zenék amit a helyi rádióban hallanak: ez a zene teljesen természetes fejlődési folyamata.
Janicsárok és hibridek
A zene, amit mi autentikusnak gondolunk alapvetően a hagyomány egy adott pillanatban rögzített állapota. Márpedig a zenei hagyomány folyékony: folyamatos változásban van (bizonyos időszakokban és helyeken lassabban), ezért az autentikus zenék valójában ugyancsak hibrid, kevert műfajok. A hibridizálódásra jó példák azok a zenei formák, melyeket az Afrikából Amerikába irányuló rabszolgakereskedelem hozott létre, és amelyekről ma azt gondoljuk, hogy autentikusak, tiszták, de valójában nagyon sok, távolba vesző hagyomány keveredéseképp jöttek létre.
Weyer Balázs előadása – az eddigi összes előadás mellett – meghallgatható az Első Pesti Egyetemi Rádió online archívumában.
Ahogy például a sokszor tisztán amerikainak gondolt rock'n'roll gyökerei is egyszerre keresendők Törökországban, Afrikában és Európában, hiszen a műfaj az afrikai ritmika, az európai dallamvilág és a török janicsár katonai zenekarok hangszerelésének egy sajátos keveréke.
Feltalált hagyományok, világzene és zenei márkázás
A világzene helyhez kötődése jól kihasználható: sok kultúrának a hagyományából kinövő világzene az első számú kommunikációs és identitásteremtő eszköze. Ennek vannak külső és belső céljai is: egyrészt alkalmas arra, hogy különböző közösségek (nemzetek, városok, régiók stb.) a saját identitásukat erősítsék vele, másrészt arra is, hogy ezen a zenén keresztül azonosítsák magukat a külvilág szemében.
Mindenkinek van saját Oasise
Bizonyos helyeknek organikusan alakul ki egyfajta zenei márkája, vagy mert erős, népszerű és könnyen befogadható produkciókkal rendelkeznek, vagy azért, mert a huszadik századbeli márkaépítések hatása még mindig érződik. Máshol a zenei iparág vagy az állam próbál zenei márkát építeni: sok országban működnek zenei brandelő szervezetek, zenei exportirodák (Magyarországon is egy darabig létezett ilyen). Ezek stratégiája a politikai és néprajzi hagyományteremtésétől teljesen eltérő: folyékony hagyományban gondolkodnak, nem tesznek esztétikai különbséget a műfajok között. Egy adott ország külföldön eladható zenéjét dokumentálják, forma és műfajsemleges hozzáállással: tulajdonképpen egy „étlapot” kínálnak a saját zenei kultúrájukból fesztiválszervezőknek, zenekereskedőknek és médiacégeknek. Hiszen minden országban van egy Oasis, ám ezeket sokkal nehezebb külföldön eladni, mint a helyi zenét. Best practice-nek tekintett példa Katalónia, ahol a zenei márkázás is része egy 30 éve működő katalán identitásépítő stratégiának.
Minél messzebbről nézünk egy kultúrát annál leegyszerűsítőbbek azok a klisék, melyek a huszadik században rögzültek. Ez két okra vezethető vissza: először is sok helyen politikai célokkal, elsősorban diktatúrák próbálták a saját zenei kultúrájukkal pozícionálni magukat, másodszor pedig a korai etnomuzikológiában jelen volt egy mesterséges tradícióteremtő hozzáállás. Portugáliában például a Salazar-féle diktatúra országmárkázási stratégiája épült nagyban a fadóra, de hasonló módon lett a zeneileg egyébként rendkívül sokszínű Spanyolország védjegye a flamenco a Franco korszakban, vagy a szamba Brazíliában Getulio Vargas uralma alatt. A néprajzi hagyományteremtés esetében sokszor az történt, hogy kikiálltottak egy-egy régióra, városra jellemző zenei formát autentikusnak és azt azonosították a nemzeti hagyománnyal. Megkülönböztettek helyes és helytelen zenei formákat, ami azzal járt hogy az autentikustól eltérőek háttérbe szorultak, a támogatott formák pedig korrumpálódtak vagy felhígultak. (Például a bluegrass is egy feltalált hagyomány, ami köré egy ősi forma mítosza épült annak ellenére hogy csak a '40-es években jelent meg).
Ma is rengeteg másodlagos felhasználása van a zenének kereskedelmi-, ország-, város- és régiómárkázásban. Ez egyrészt exportbevételt jelent, másrészt fontos közvetítő, amely elsősorban a turizmusban hasznosul: sokszínű, izgalmas képet varázsolhat egy országról vagy városról, aminek kimutathatóan beruházás-ösztönző szerepe is van.
A Zenei Hálózatok estek tavaszi sorozatán neves szakemberek és kutatók tartanak előadásokat a zenéhez kapcsolódó társadalmi és kulturális témákról, az ELTE médiatanszékén. Ha érdekelnek ezek a kérdések, látogass el az előadássorozat következő estjeire – az alábbi linkeken egy kattintással regisztrálhatsz is a facebook-eseményekre:
Április 26. csütörtök 18.00 - Such György az MR2-Petőfi átpozicionálásáról
Május 3. csütörtök 18.00 - Kodaj Dániel a zene eltűnéséről a komolyzenéből
Május 10. csütörtök 18.00 - Ignácz Ádám a zenei inspiráció ábrázolhatóságáról
Buzás Andrea