Ősi kérdés, hogy hogyan születik meg egy zenemű, az erre adott válaszok pedig folyamatosan változtak az idők során. A huszadik század zeneesztétikájában először a zenei ötlet, később pedig az inspiráció fogalma szorult háttérbe mint lehetséges magyarázó elv. De mi történik akkor, amikor egy zeneszerző a megmagyarázhatatlannak tűnő inspirációt kívánja ábrázolni egy művében? Ignácz Ádám ezt kísérli meg bemutatni a Zenei hálózatok estek utolsó alkalmán, május 10-én.
Időpont: 2012. május 10., csütörtök 18.00
Helyszín: ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, Múzeum körút 6-8., földszint 34-es nagyelőadó
Facebook-event: Ignácz Ádám a zenei inspiráció ábrázolhatóságáról
Legkésőbb a múlt század húszas éveitől kezdődően a műelemzés egyik legrégebbi, a műalkotás eredetére, keletkezési körülményeire vonatkozó kérdésével kapcsolatosan a zeneművészetben szokványossá vált a mű megírását megelőzően meghozott racionális döntésekre hivatkozni. Ezzel beköszöntött – Ernst Krenek igen találó kifejezésével élve – az „ötlet alkonya”; a második világháborút követően pedig immár úgy látszott, a hagyományos inspiráció- és zseniesztétikák kora végleg leáldozott.
Nem is olyan sokkal korábban, a huszadik század második évtizedében volt azonban egy olyan átmeneti időszak, amikor ugyan már számos zeneszerző a hagyományos technikák kibővítésével, meghaladásával kísérletezett, de az inspiráció mint első számú hivatkozási pont szerző és elemző számára még egyaránt érvényben volt. Ennek az időszaknak a jellegzetes és nagy hatású figurája a zenei konzervativizmus talán legfontosabb képviselője, Hans Pfitzner is, aki barátja, Thomas Mann szerint a romantika „szándékoltan utolsó” képviselőjének tekintette magát, és mind elméleti, mind gyakorlati munkássága középpontjába a modernitás elutasítását, s ennek megfelelően az inspiráció esztétikájának kitartó védelmezését állította.
Az inspiráció Pfitzner szerint a zeneszerzés legkevésbé megragadható és ábrázolható, transzcendens mozzanata, egyszersmind védjegye annak, hogy a műalkotás csak korlátozottan lehet vizsgálat tárgya – hogy a zeneszerző „észjárását” kifürkészni kívánó tudomány nem gyakorolhat teljes kontrollt a művész felett. De mégis mi történik akkor, amikor – ellentmondván a kimondhatatlanságra vonatkozó kijelentéseinek – Pfitzner maga is ábrázolni kényszerül az inspirációt?
Ignácz Ádám előadásában erre a kérdésre keresi a választ a német zeneszerző 1917-ben befejezett főműve, a Palestrina című zenei legenda egyik – éppen az inspiráció pillanatát bemutató - jelenetének elemzésén keresztül, azt vizsgálván a továbbiakban, hogy az opera művészetről és művészről alkotott képe miképpen viszonyul Pfitzner első számú ellenségeinek (például Arnold Schönberg és Ferruccio Busoni) ars poeticáihoz, és hogy a jelenből visszatekintve, e kép árulkodó lehet-e egy egész korszak közgondolkodására nézve.
Ignácz Ádám zeneesztéta. Az ELTE BTK filozófia doktoriskolájának esztétika programján doktorjelölt, korábban ösztöndíjas hallgató. Disszertációját Alekszandr Szkrjabin, Arnold Schönberg és Hans Pfitzner "művészoperáiból" írja. 2006 óta ez Erasmus Kollégium tagja. 2010-ben és 2011-ben a berlini Humboldt Universität zenetudományi intézetének vendégkutatója, jelenleg a Universität Wien zenetudományi intézetében kutat. 2007 óta rendszeresen publikál külföldi és neves hazai szaklapokban, fordít, és konferencia-előadásokat tart itthon és külföldön egyaránt. Vendégoktatóként és megbízott előadóként tanított az ELTE BTK esztétika szakán, a Pannon Egyetemen és az ELTE Társadalomtudományi szakkollégiumában.
