Joey Ramone halálát követően csak úgy özönlött a sajtóból az utólagos elismerés. Az 1970-es évek meghatározó punk együttese, a The Ramones soha nem töltött meg stadionokat, és a slágerlistákat sem ostromolta. Épp ezért tűnhetett túlzásnak, amit Joey Ramone halála kiváltott. Arról azonban szokás megfeledkezni, hogy a The Ramones igazi érdeme éppen abban a lavina-szerű folyamatban rejlik, amit maguk után hagytak. Ugyanis a mai napig ismert zenei polémiák – például a halhatatlan „disco vagy rock?” – mellé a The Ramones ösztönös punk-rockja egy olyan mellékvágányt vájt ki, melyről nem szabad megfeledkezni. Azt pedig kifejezetten nehéz elképzelni, hogy milyen kínkeserves élmény lehetett a The Ramones után – és miután a ’80-as években a nagy kiadók letettek a punkról – egy újabb, friss, mindennel szembe menő színteret kialakítani. Michael Azerrad kultikussá vált 2001-es könyve, az Our Band Could Be Your Life azokról a fiatal zenekarokról szól, akik ezt megpróbálták. Pernecker Dávid filmesztéta írása.
Azerrad a The Ramones – és mondjuk a Talking Heads és a Television – után történteket a Nirvana Nevermind lemezéig bezárólag tizenhárom együttes munkásságán keresztül mutatja be. Az egy évtizedet felölelő, ötszáz oldalas hiánypótló kötet a következő együttesek életpályáját tárja az olvasó elé: Black Flag, Minutemen, Mission of Burma, Minor Threat, Hüsker Dü, The Replacements, Sonic Youth, Butthole Surfers, Big Black, Dinosaur Jr., Fugazi, Mudhoney, Beat Happening. Ezeket az együtteseket pedig a – mára elcsépelt és jelentését vesztett – indie (az angol independent szlengszerű rövidítése) szó legszorosabb értelmében vett függetlenség és önállóság, valamint a csináld magad mentalitás (do it yourself, DIY) tartja össze. A Spin, a Revolver, a Mojo, a Rolling Stone magazinoknál megfordult Azerrad pedig ott volt ezekkel az együttesekkel, beszélgetett velük és ismerőseikkel, fénykorukban és később, elolvasta a naplójukat – szóval tudja, hogy miről beszél.
De mi is ez a függetlenség? Mi ez a ’80-as évek mélyén megbúvó újdonsült önellátó punk? A Black Flag napi öt dollárból turnézta körbe az Egyesült Államokat. A Butthole Surfers egy hátsó ülésektől megszabadított ’71-es Chevy Novában – ami közel sem egy kisbusz – járta az országot, benne az összes felszerelésükkel, és egy pitbullal. Azerrad könyve tele van hasonlóan magyarázó célú- és tartalmú anekdotával. A lényeg azonban az, hogy ezek az együttesek producerek, zsíros kiadók, szervezők, kommersz rádióadók, és bármiféle fizetett promóció vagy reklám nélkül kívántak létrehozni egy országos, hálózatszerű jelenlétet sorozatos turnézással, saját kiadók alapításával. Azerrad pedig e premisszát mindig szem előtt tartva számol be hősei dicső, és vitatható tetteiről.
Ezek a reaganizmus átkait nehezen viselő, saját puritán művészetükért szenvedni képes együttesek – és megannyi névtelen, tiszavirág életű követőik – ott akartak lenni mindenhol, bármi áron. Ezeket az együtteseket – még ha a szerző nem is hangsúlyozza – mélyen meghatározta a rendszerrel szemben táplált dühük. Tudták, hogy ők is a számukra visszataszító politikai kontextus részei, és tudták azt is, hogy nem győzhetnek a kapitalizmus, a méla sorban állás, a kormányzati agymosás ellenében. Annak ellenére, hogy Azerrad minden fejezetet érezhetően szívvel-lélekkel, impozáns mennyiségű finom részlettel – de annál kevesebb képanyaggal – teleszőve írt meg, az Our Band Could Be Your Life politikailag mégis túlságosan korrektnek tűnik. Azerrad mindig csupán csak érzékelteti, hogy ezek az együttesek kézzelfogható télosszal, hittel, és programmal rendelkeztek, de azt sajnálatos módon nem fejti ki pontosan, hogy mi ellen határozták meg nézeteiket.
Azerrad ugyan előszavában hangsúlyozza, hogy könyve az együttesek történetére, és nem zenéjükre fókuszál, azonban mégis – szinte minden fejezetben – érezni némi elfogultságot és ügyesen rejtegetett értékítéletet. Mindez persze természetes, ha az ember a kedvenc zenekarairól ír könyvet. Épp ezért a fel-felbukkanó szubjektivitást a könyv negatívumaként felróni csupán rosszindulatú kritikusi fogáskeresésnek tűnik. Ami talán kissé zavaró, az a – szubjektivitással erős kapcsolatban lévő – nosztalgia érzete.
Úgy tűnik, mintha Azerradból egyfajta gyermeki rajongás és vonzalom törne néha felszínre protagonistái taszító tettei láttára. Annak ellenére, hogy a könyv példátlan informativitásából mindez semmit nem von le, kissé mégis furcsa érzés a szimpátiával vegyes nosztalgikus elfogultság csúsztató fényében látni ezeket a humánumból bukott, kitűnő zenészeket. Greg Ginn innovatív gitáros, az általa alapított SST kiadó pedig a mai napig apostoli munkát végez, mégis egy aszkéta-hajlamú, világtól elidegenedett ember képét nyújtja, akit csak Azerrad gyöngybetűi képesek megtisztítani. Ian MacKaye minden punkok egyik legértelmesebbikje – háta mögött a Minor Threat és a Fugazi – és mégis, Azerrad soraiból könnyedén kiszűrhető, hogy egy frusztrált, agresszív, irányításmániás vezéregyéniség volt. Persze vannak kivételek is. A Minutemen például nagyszerű emberekből állt. Steve Albini pedig a punk leglogikusabban gondolkodó, legintellektuálisabb gazembere, aki a mai napig szigorúnak mondható – mégis felszabadító – elvei szerint viszonyul a zeneszerzéshez és a zene terjesztéséhez.
Amikor pedig arról van szó, hogy Azerrad indie-rockerjei a Nirvana berobbanásával és a grunge sikerével győzelmet arattak, érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen áron. Ugyan a Nirvana zeneileg rengeteget merít Azerrad kedvenceiből, valamint a ’90-es évek „alternatív rockjának” és zaj-rockjának sikere is nagyban múlott e remek együttesek innovatív hozzáállásán és kompromisszumot nem tűrő hozzáállásán – Azerrad romanticizáló múltba révedése mégis túlzónak tűnik. Gibby Haynes, a Butthole Surfers énekese könnyekkel küszködve kukázta ki a visszaváltható üvegeket, hogy legyen pénzük ételre. Nem csoda hát, ha a konstans éhezést megunva elszerződtek egy nagy kiadóhoz. A Hüsker Dü sem tett másként, és lehetne még sorolni azokat az együtteseket, akiket Steve Albini vagy Ian MacKaye ezért talán megvet.
Az indie-rock úgynevezett győzelme nem más, mint az utóélete. Akárhogy is nézzük, sokan közülük feláldozták elveiket, alapvetéseiket, egészségüket. Mindezt pedig nem feltétlenül hálás Azerrad szemszögéből értelmezni. Ugyanis míg a Black Flag, a Minor Threat, és mások önfeláldozása és önsanyargatása a szerző számára imponálónak tűnik, addig az indie-életmód feladása és a zenéből történő megélés már kevésbé. Azerrad idealizmusa tehát könnyedén kikezdhető lenne, ugyanakkor könyve annyira magával ragadó, annyira alapos és példaértékű gyűjtőmunka eredménye, hogy mindez szőrszálhasogatásnak tűnne. Azerrad bűne csupán annyi, hogy nem tudja eléggé háttérbe szorítani saját magát.
Az ebből eredő zavar mellett persze ott van még a probléma: miért ezek az együttesek? Az indie jelző bőven illik mindegyik feltűntetett együttesre. Ugyanakkor hol van a Meat Puppets, a Feelies, a The Pixies, és a Pylon? Csupán csak nem elég meghatározóak, vagy nem elég széles körben ismertek? Az Azerrad által vázolt kritériumok ugyanis megkerülhetőek, kijátszhatóak. Továbbá, mit keres ennyi zajos agresszor és újragondolt punk között a Beat Happening? Tény, hogy – mint a lo-fi zenék alapkövei – kimerítik a függetlenség fogalmát, mégis kilógnak a könyv által bemutatott együttesek közül.
Annak ellenére, hogy az Our Band Could Be Your Life általános, világszintű méltatása során kisebb-nagyobb hibáira nem derült fény, Azerrad könyve még így sem mondható középszerűnek, vagy esetleg rossznak. Ellenkezőleg, akit érdekel a ’80-as évek keményzenei színtere, aki szeretne kicsit többet megtudni kedvenceiről – hasznosabb, mint az internet – vagy aki el szeretné kezdeni az ismerkedést a punk utáni punkkal, az nem hagyhatja ki Azerrad kultikussá lett könyvét.
