A legkülönfélébb populáris zenei műfajok és kultúrák kutatásának ikonikus figurái gyűltek össze másfél hete egy londoni konferencián, hogy elindítsanak egy vadonatúj hálózatot és hogy az előadások közötti szünetekben annyi kávét igyanak meg, amennyi csak emberileg lehetséges. Mi is ott voltunk, és beszámolunk nektek: mit gondol a szubkultúrakutatás voltaképpeni megalapítója, a legendás Dick Hebdige a punk kultúrában betöltött szerepéről? Miért érzi úgy David Hesmondhaghl, a kulturális iparágak modern fogalmának megalkotója, hogy a zenét meg kell védeni? És egyáltalán, hogyan lehet egy olyan épületben konferenciát rendezni, amelyben alig található két, egymással párhuzamos falfelület?
Simán. A London Metropolitan University Daniel Libeskind tervezte épülete ugyanis annak ellenére, hogy kívülről olyan mint egy ablakokkal ellátott fémdoboz, amire valaki véletlenül rátaposott és belülről szinte kizárólag kezeletlen szürke betonfalakkal szembesíti a látogatót, mégis tökéletes konferenciahelyszínnek bizonyult. Az eleinte inkább modorosnak ható térkidolgozás hamar meg tudta szerettetni magát: a termek, helyiségek barátságos elrendezése és jó megközelíthetősége gyorsan felülírta a hideg, indusztriális első benyomásokat.
Az itt, szeptember 16-17-én megrendezett Szubkultúra, populáris zene, és társadalmi változás konferencia apropója egyfelől egy nemzetközi kutatóhálózat elindítása volt: a University of Reading által kezdeményezett hálózathoz bárki csatlakozhat, aki saját, ilyen irányú kutatását szeretné bemutatni a tudományos színtérnek (bármilyen tudományágból, a jogtól az irodalomtudományon át a kultúrakutatásig), és egyben szeretne közvetlenebb kapcsolatokat kiépíteni a szakma képviselőivel. A jelenleg még inkább informális keretek közt létező szervezet fő bázisa egy közösségi oldal lesz, ami ahogy elindult, szintén bemutatunk nektek.
A punk nem vész el
A majdnem száz előadó részvételével, négy párhuzamos szekcióban zajló konferencia közönségének a pezsgő hangulatú kávé- illetve ebédszünetek mellett a plenáris előadások alkalmával volt módja egyetlen terembe összezsúfolódni. Az első ilyen nagyelőadás meghívott előadója az a Dick Hebdige volt, aki a még 1979-ben megjelentetett (és magyarra egy fejezet kivételével máig nem lefordított) Subculture: the Meaning of Style című alapművével gyakorlatilag definiálta a szubkultúrakutatást mint kutatási irányt. Az egyszerre decens angol gentleman és korosodó hipster benyomását keltő, jelenleg a University of California Santa Barbara-i campusán tanító Hebdige érdeklődése máig nem szakadt el a fő művében vizsgált szubkultúrától, a punktól: előadásában (After the Fall: From Punk to Pornetration to ’Let’s Be Facebook Frendz!!’) főként arról beszélt, hogy a brit punk első hulláma által elindított kulturális mintázatok hogyan élnek tovább, transzformálódnak, jelennek meg a mai kultúrában.
A saját bevallása szerint nem blogoló és nem twittelő, a Facebookot érdeklődéssel szemlélő Hebdige egyik példája leginkább a marketing és a kultúrakutatás metszéspontjain elhelyezkedő kérdéseket feszegetett: szerinte a brit French Connection ruhamárka sajátos márkázása és egyben kampánya – amelyben a cég és az ország nevének rövidítésével létrehozott, elsőre egyértelműen másképp olvasható fcuk feliratot helyezték el minden lehetséges termékre – sem jöhetett volna létre, ha nincsen a punknak a jelentéseket mindenhonnan összegyűjtő és kombináló, valamint ezeket az explicit szexualitással átitató (lásd: pornetration) kulturális forradalma. Ezek után Hebdige még messzebb ment, és egészen a Santa Barbara-i szegénytelepeken élők helyzetéig vitte tovább punk-hatáselemzését, amit talán már nem kellett volna, de mintha maga Hebdige is részben erre a túlzott lendületére reflektált volna ironikusan, amikor azt mondta: „nem feltétlenül azt állítom, hogy a punk felelős a dzsihádért is.”
A zene védelmében
A túl tág keretek között való elveszés tendenciája sajnos érvényesült a másik nagy név, David Hesmondhalgh előadásában (A Critical Defence of Music) is, aki már eleve egy olyan pozícióval szegült szemben, amely mindvégig csak sejtetve volt, de pontos meghatározása elmaradt. Hesmondhalgh fő állítása szerint manapság a zenét és más kulturális jelenségeket elsősorban mint valamilyen típusú elsőbbség- vagy profitszerzéshez használható eszközt értelmezik („ők”), így például a zenei művek legitimitását is olyan diskurzusok hivatottak alátámasztani, amelyek a zene gazdasághoz vagy társadalmi jóléthez való hozzájárulását hangsúlyozzák.
Holott – állítja Hesmondhalgh – a zenének nem feltétlenül ez az elsődleges vagy legalapvetőbb funkciója, hanem az, hogy érzelmi állapotaink értelmezésére és újraértelmezésére inspirál minket, kötelékeket alakít ki egyének és közösségek között és segít megérteni önmagunkat és a körülvevő világot. Mindezek a meglehetősen általános megállapítások, annak ellenére, hogy Hesmondhalgh sokszor bejátszásokkal illusztálta mondanivalóját, és szenvedélyesen, átéléssel érvelt, nehezen teltek meg megragadható tartalommal. Egyrészt azért, mert nem kristályosodtak ki a szereplői a feltételezett vitának, de még inkább azért, mert saját hozzájárulása sem tűnt elég megalapozottnak. Azoknak a témáknak a kapcsán, melyeket feszegetett (hogyan hat a zene a közösségekre, és egyes mentális-érzelmi folyamatokra és így tovább) a zenepszichológiának valószínűleg már több kész válasza van, mint ahány kérdőjel volt az előadásban.
Korosodó gótok
Bár már nem a plenáris előadások között kapott helyet, a talán legjobb – legszórakoztatóbb és egyben legtartalmasabb – előadást Paul Hodkinson (Ageing and Spectacular 'Youth Culture': Continuity, Change and Community Amongst Older Goths) produkálta, egy olyan témakörben, ami fájó módon csak egyre aktuálisabb lesz az idő előrehaladtával, szóval arról, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik egy olyan 
szubkultúra aktív tagjai, amely a klasszikus felfogásban még gyakran az „ifjúsági” jelzőt viseli magán, azonban az évek múlásával egyre több és több olyan résztvevővel rendelkezik, akik bár túl vannak már nemhogy a harmincon vagy negyvenen de akár az ötvenen is – de még mindig (például) gótnak vallják magukat. Hogyan találják meg a hangot ezek az öregecskedő színtértagok az újonnan jövő fiatalokkal? Hogyan egyeztetik össze az időközben komollyá vált munkájukat, családjukat, a gyereknevelést a szubkulturális kapcsolatokkal és életmóddal?
Hodkinson számára ismerős terepen (lásd: Goth. Identity, Style and Subculture, Oxford, Berg 2002), már nem feltétlenül nagyon fiatal színtértagokkal készült interjúk és résztvevő megfigyelés segítségével igyekezett feltárni a főbb változásokat. Az egyik legizgalmasabb megfigyelése szerint az érettebb színtértagok egyfajta külön közösséget alkotnak a színtéren belül, kombinálva szubkulturális preferenciáikat az úgynevezett hétköznapi élet követelményeivel. Továbbra is eljárnak ugyan, de ritkábban és a gyerekek miatt nem buliznak olyan keményen, és a megjelenésüket is valamennyire igazítják például a munkahelyükhöz, így alakulnak ki azok a szoft-gót öltözékek, kinézetek (lásd például magát az előadót fentebb), amik egyfelől jelzik viselőjük hovatartozását, de még elfogadhatóak akár egy multinacionális vállalatnál is. Szintén látványos, ahogy a színtér korfájának átalakulását követi a kultúrához kapcsolódó ajándéktárgy-ipar: az idősb gótok így vásárolhatnak már „Mummy’s little vampire” feliratú rugdalózót vagy éppen fülvédőt a gyereknek, amely utóbbi a koncerteknél – ahova természetesen együtt megy az egész család – jöhet jól a hangerő ellen.
Minden, ami zene és ami nem
A fennmaradó, eg
észen pontosan 92 előadásból – melyek összefoglalói az ígéretek szerint elérhetőek lesznek majd a hamarosan elinduló kutatóhálózati oldalon – szemezgetve: volt szó a bloomingtoni hip-hop színtérről, az angol black metal zenekarok viszonyáról a természethez és a férfiassághoz, Morrissey-ről, a keletnémet punkszíntérről, a fiatalok reprezentációjáról a román tömegmédiában, a magyar indie-színtérről, az ifjúsági kultúrák és az állami szabályozások viszonyáról; az előadók pedig többek között az Egyesült Királyságból, az USÁ-ból, Franciaországból, Németországból, Csehországból, Japánból, Olaszországból, Észtországból, Romániából, Ausztráliából, Kanadából, Indiából és Dél-Afrikából érkeztek.
És végül, de nem utolsósorban, hárman Magyarországról: Barna Emília, Gedeon Valéria és jelen sorok írójának prezentációit némi összefoglalóval hamarosan posztolni fogjuk. Maradjatok velünk!
Molnár Emil munkája nyomán - amit ezúton is köszönünk! - immár rendelkezésre áll a Zenei hálózatok eBook, amit ingyen és bérmentve letölthettek 
Az előadás címe: „