Hogyan szabályozható a zenepiac a régi keretek és a CD állítólagos halála, a letöltések és a digitális streaming-szolgáltatások korában? Vajon mit hoz a zenészeknek az idén megszűnő Artisjus-monopóliummal létrejövő hazai jogkezelő-piac? Kitzinger Dávid, az Artisjus hangfelvétel-engedélyezési osztályvezetője ezekre a kérdésekre is válaszolt a Zenei hálózatok estek első előadásán.

Kitzinger Dávid a zenepiac szabályozásának lehetséges indokai között említette, hogy a zene úgynevezett identitásképző jószágnak számít, azaz érzelmileg olyan mértékben kötődünk hozzá, ami fontosságát a legnagyobb iparágaké (például: energetika, távközlés) mellé helyezi. Ezzel szemben áll az az érvelés, miszerint a zene „használatával” senkit nem károsító, soha el nem fogyó termék, így aztán mindenki által korlátlanul hozzáférhető közjószágnak kellene tekinteni, akárcsak a levegőt vagy a Balatont. Ez utóbbi filozófia kitűnően illik napjaink letöltögetős korszakához, a jogvédők azonban természetesen másfajta megoldásokban gondolkoznak.                                                               

Kitzinger Dávid [Csepeli Eszter felvétele / forrás]

Magyarországon éppen mostanság kezd beindulni a külföldön már évek óta virágzó digitális zenepiac: a Deezer és az iTunes egyaránt tavaly indította el itteni szolgáltatását, sőt, immár saját Last.fm-ünk is van a Magyar Telekom ZeneCenter szolgáltatása személyében, a Muzzia a CD rituális temetésére készül, és a magyar YouTube bevezetése is sok szálon ide kapcsolható. Az örök kérdés ilyenkor az, hogy hogyan lehetne rávenni a letöltéshez szokott tömegeket, hogy fizessenek a zenéért. Kitzinger szerint nyugaton ezt a problémát úgy oldják meg, hogy az árakat olyan alacsonyra viszik le, hogy már „ne érdekeljen senkit”, Magyarországon viszont ez a módszer nem alkalmazható, ugyanis egy kisebb, belterjesebb piacból kell megélnünk, termékeink külföldre nem exportálhatók.

Sokak reményei szerint a digitális formátum közvetlenebbé teszi a CD-ik bevételeiből legendásan keveset látó előadók és a vevők pénze közti kapcsolatot, Kitzinger szerint azonban a közvetítők lassanként itt is felütik a fejüket. Ilyenek például az úgynevezett aggregátor cégek, amelyek a kisebb lemezkiadók tartalmainak összegyűjtését, adatbázisba rendezését és helyes taggelését végzik, ezért pedig természetesen részesedést igényelnek azok bevételeiből.

Az idén január 1-én életbe lépett új szerzői jogi törvénymódosítás megszüntette az Artisjus jogvédelmi monopóliumát, és lehetőséget adott új jogkezelő szervezetek alapítására. Kitzinger emiatt attól tart, hogy szabadversenyes aprózódás a „limuzinos” és „szegényházas” jogkezelés szétválásához fog vezetni: ahhoz, hogy az egymással versengő jogvédők a kevés jövedelmező előadóért küzdenek majd, a „kicsikkel” pedig csakis kisebb cégek lesznek hajlandóak foglalkozni, gyengébb színvonalon.

Az előadás teljes terjedelmében meghallgatható az Első Pesti Egyetemi Rádió Online archívumában!

                                                                                                       Dubrovszki Dániel

A Zenei Hálózatok estek tavaszi sorozatán neves szakemberek és kutatók tartanak előadásokat a zenéhez kapcsolódó társadalmi és kulturális témákról, az ELTE médiatanszékén. Ha érdekelnek ezek a kérdések, látogass el az előadássorozat következő estjeire – az alábbi linkeken egy kattintással regisztrálhatsz is a facebook-eseményekre:

Április 12. csütörtök 18.00 - Mezei Péter Samplingről és szerzői jogokról

Április 19. csütörtök 18.00 - Weyer Balázs a világzenéről

Április 26. csütörtök 18.00 - Such György az MR2-Petőfi átpozicionálásáról

Május 3. csütörtök 18.00 - Kodaj Dániel a zene eltűnéséről a komolyzenéből

Május 17. csütörtök 18.00 - Ignácz Ádám a zenei inspiráció ábrázolhatóságáról

Ha érdekel, hogyan szabályozható a zenepiac, hogy mi állt az MR2-Petőfi átpozicionálásának hátterében, hogy milyen szerzői jogi problémákat vetnek fel a samplingek, vagy éppen az, hogy hogyan tűnt el a zene a komolyzenéből, akkor látogass el a Zenei hálózatok estek tavaszi előadás-sorozatára!

Az ingyenesen látogatható előadások több szakma és kutatási terület legizgalmasabb, zenéhez kapcsolódó területeivel foglalkoznak, a digitális kultúrán és kommunikáción át a szerzői jogokon, médián és a szociológián át egészen a zenetörténetig.

Az első előadást március 22-én csütörtökön 18.00 órakor Kitzinger Dávid, az Artisjus hangfelvétel-engedélyezési osztályának vezetője fogja tartani, aki arról beszél majd, hogy milyen feltételei vannak a zenepiac szabályozhatóságának. A sorozat további előadói: Mezei Péter jogász, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, Weyer Balázs, az Origo volt főszerkesztője, Such György, a Magyar Rádió volt elnöke, Kodaj Dániel filozófus, a CEU PhD-hallgatója és Ignácz Ádám muzikológus, az ELTE PhD-hallgatója.

Kitzinger Dávid előadásáról hamarosan bővebben írunk, és ezen a linken lehet regisztrálhattok a facebook-eseményre.

A helyszín az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének (Múzeum körút 6-8) 34-es előadóterme (a földszinten). A fél-háromnegyed órás előadások az adott csütörtökön 18.00 órakor kezdődnek, utána pedig lehetőség lesz kötetlen beszélgetésre az előadókkal. 

Az előadáscímekre kattintva lehet regisztrálni a facebook-eseményekre:

Március 22. csütörtök 18.00 - Kitzinger Dávid a zenepiac szabályozhatóságáról

Április 12. csütörtök 18.00 - Mezei Péter Samplingről és szerzői jogokról

Április 19. csütörtök 18.00 - Weyer Balázs a világzenéről

Április 26. csütörtök 18.00 - Such György az MR2-Petőfi átpozicionálásáról

Május 3. csütörtök 18.00 - Kodaj Dániel a zene eltűnéséről a komolyzenéből

Május 17. csütörtök 18.00 - Ignácz Ádám a zenei inspiráció ábrázolhatóságáról

Az Aspecto folyóirat következő számának témája a ritmus: a szerkesztők várják a témához kapcsolódó esszéket, tanulmányokat.                                                    

A lap a fenomenológiai fő profil mellett nem  kizárólag fenomenológiai, illetve nem is feltétlenül csak (szűken vett) filozófiai jellegű tanulmányokat közöl. Nyitott a társadalomtudományos, esztétikai vagy akár természettudományos megközelítésekre is. A szerkesztőség tehát elsősorban olyan szövegeket vár, amelyek  önálló gondolatokat fogalmaznak meg, sajátos szempontból közelítik meg a ritmus témáját, legyenek akár esszéisztikus, akár tudományos tanulmány jellegű írások. Terjedelmi megkötés nélkül, de
hozzávetőlegesen 30-50 ezer leütés hosszúságú szövegeket várnak.

Az Aspecto bemutatkozása itt olvasható, Az első szám, amelynek témája a változás volt, pedig itt található elektronikus formában. Az eddig megjelent további számok a vágy és az illúzió fogalmát járták körül.

Az Aspecto szerkesztői: Deczki Sarolta, Farkas Henrik, Kenéz László, Rónai András, Szabó Zsigmond, Ullmann Tamás és Váradi Péter. Kiadója a Magyar Fenomenológiai Egyesület.

A ritmus témájú írásokat 2012. május 1-jéig várják az info (kukac) fenomenologia (pont) hu email címen.

Akad pár olyan hely a világon, amelyekről szokás kijelenteni, hogy onnan ered valami, vagy történetileg korrektebben fogalmazva, legalábbis ott öltött először olyan formát, amelyről ma már felismerni véljük. Egy gótika-őrült számára ilyen lehet Saint-Denis, egy fado-rajongónak Lisszabon, egy kereszténynek pedig Jeruzsálem: annak pedig, aki a huszadik és huszonegyedik századi, gitáron eljátszott zenékre bukik, annak az amerikai dél a legmisztikusabb helyek egyike.

Memphis, New Orleans és ami közötte van: erről a területről indult el a blues, a jazz és még sok más műfaj, ami alakította, meghatározta azt ami később például az r'n'b és a rock, majd a gitáralapú zenék, műfajok százai lettek: a szálak szinte mindenhonnan ide vezetnek vissza. Mivel ebben az országban Hálaadás idején majdnem mindenki elutazik a családjához, mi is úgy döntöttük, szintén utazunk, ha nem is családhoz, de legalább Délre, így felkerekedtünk az indianai Bloomingtonból, ahonnan körülbelül 7-8 óra alatt lehet leérni az első ikonikus városba, Memphisbe.

Memphis, Beale Street. A város leghíresebb, és talán egyetlen igazi, európai értelemben vett utcájának részlete. Itt található a BB King klub és gyakorlatilag minden, ami a zenéhez és Memphis városához kapcsolódik. Természetesen a legtöbb ajándékboltokból van, ahol a „University of Blues” feliratú pólókon túl szinte mindenféle bóvlit meg lehet vásárolni, amit csak a fröccsöntőüzemek nyújtani tudnak. Tudta-e Ön szekció: érdekesség, hogy az utcában kólafronton a Pepsi az egyeduralkodó: mindenhol ezt a márkát mérik és mindenhol az ő hirdetéseik láthatók.

 

 A blues él, az épületek kevésbé. A valódi utca természetesen csak idézőjelben értendő: a Beale street házainak egy része ugyanis valójában nem is ház, csak homlokzat, amit belülről, vagy - ha a helyzet egészen súlyos - kívülről is masszív vastraverzekkel támasztanak meg. Ami legalábbis zavarba ejtő, hiszen ezek a házak nem lehetnek több százévesnél.

 

Posztapokaliptikus Memphis. A város üzleti negyede és egyben belvárosa Hálaadás alatt. Senki, de senki nincs az utcákon, kivéve néhány elszánt futót és kóbor kutyát és hajléktalant.

 

Jack. Egy nagyon szép és a kontextusra is elegánsan utaló proto-billboard elhelyezés a Beale Streeten, láthatóan nem rövid távra tervezve.

Elvis, szeretlek! A Gracelandet, azaz Elvis Presley egykori villáját övező falat tökéletesen ellepik a rajongók üzenetei, amiket a legkülönbözőbb eszközökkel írtak, rajzoltak, véstek, vittek fel a nem éppen felhasználóbarát terméskő felületre. A szerelmi vallomástól az idézeteken át a megtört szívekig és elkeseredett kifakadásokig minden van. A legújabb trend pedig a hibajavítóhoz hasonló fehér kijelző (festék?) használata - a fehérrel rajzolt szívek messziről világítanak a falról. A bejegyzés címében természetesen hazudtam, hiszen Elvis nem Memphisben, hanem Tupelóban született, és csak 13 éves korában költözött a városba, de ennél többet is képes lennék beáldozni egy jól hangzó cím érdekében.

Nagyjából 5-6 óra autózással és körülbelül 150 újabb McDonald's egységgel később érkezhet meg a látogató New Orleansba, ami nem csak azért sokkoló élmény, mert már bátran benn lehet felejteni a kabátokat és pulóvereket a kocsiban, hanem azért is, mert itt viszont már minden tele van emberekkel és élettel, elég radikálisan ellenpontozva a korábbi sivárságot.

 New Orleans, francia negyed. Háttérben az üzleti negyed tornyai, az előtérben pedig a karibi, francia, úgynevezett cajun és még sok-sok másféle hatást magába olvasztó városrész, a tulajdonképpeni belváros forgataga. New Orleans öt évvel a kegyetlen hurrikán és árvíz után úgy tűnik magához tért, bár sokak szerint a városban még ma is vannak hadiállapotokat idéző területek, és állítólag a katasztrófa előtt még pezsgőbb és élettelibb volt a hely - amit nehéz elképzelnie az először ide látogatónak.

A legvalószínűtlenebb alakok árasztják el az utcákat éjjel és nappal, régivágású rockerek, klasszikus hippik, félrebiccentett kalapú pojácák, farmerben és ingben garázdálkodó angolok, az egész utca ablakait berezegtető sound systemmel felszerelt kocsikkal - akár közvetlenül egy rendőrautó mögött - araszoló feketék, turisták, jelmezekbe öltözött hétköznapi őrültek és így tovább. Az utcákon nemcsak amerikai, de európai orral szemlélve is idegen, különös szagok terjengenek, leginkább a halszag és a finoman rohadó zöldségek és a valahol sülő valami kipárolgásának sajátos keveréke lengi be a francia negyedet. 

Mivel New Orleans azon kivételes helyek közé tartozik az Államokban, ahol az utcán is lehet inni, ezért disztingváltan bár, de azért világosan kivehetően nagyjából mindenki mindig be van kicsit rúgva, ami egy további csavart ad az úgynevezett közhangulatnak.

 

Zene mindenhol. Persze az egész New Orleans-i forgatagnak a legkarakteresebb megkülönböztető jegye és lényege, hogy gyakorlatilag mindenhonnan folyik a zene. Pontosabb műfaji fogódzók híján, ez a leginkább redneck-hippinek nevezhető formáció valamilyen americana-műfajt játszott...

 

...amíg ez a feketékből álló mini-orchestra pedig bigband jazzt, de véletlenül sem hakniminőségben, hanem remek dinamikával, fülberagadós dallamokkal és teljes odaadással, sodró lendülettel.

 

Az élő zene. Persze az átélés tekintetében az egyértelmű győztes a képen látható fiatalember (balra, lent) volt. Egy teljesen véletlenül kiválasztott utca véletlenszerűen megtalált kocsmájában helyet foglalásunk után már nagyjából fél órával elszabadultak az indulatok: az egészen addig szerényen gitározgató srác egyszer csak kapott egy mikrofont, elkezdett énekelni, majd pár perc alatt a kocsmában tartózkodó néni megtáncoltatásától eljutott a gitárral utcára kiszaladásig és a gyanútlan amerikai turistákra való gitártüzelésig-kiabálásig, hogy lezárásképpen ebben a pozícióban végezze, miután persze egy ideig a fogával is próbált játszani a gitáron (mérsékelt sikerrel). Örökre a szívünkbe zártuk, ahogy a dobost is, aki pont úgy nézett ki mint Frank Zappa, és a basszusgitárost is, aki pedig egy meghasonlott gimnáziumi technikatanár öltözékében és modorában, hűvös derűvel játszotta végig a koncertet, majd a végén csendben összepakolt és egy kis kerekes kocsin tolva a felszerelését, hazaballagott.

 

 A Nemzeti Illegális Tartalomdisztribúciós Tanács New Orleans-i Központjának székháza. Legalábbis ez tűnik a legvalószínűbbnek.

Ja és még valami. Ha azt gondolnátok, hogy az utazás az autópályán Indianától Louisianáig át Tennesseen, Kentuckyn, Alabamán és Mississippin a romantika csúcsa, akkor sajnos azt kell mondjam, hát kurvára nem. Táj a szó szoros értelmében gyakorlatilag nincs, ahogy természetesen civilizáció sem, de ha véletlenül mégis letévedsz az autópályáról, akkor leginkább csak rémületesen nyomasztó szellemvárosokba és üzemagyag-és kalória-utánpótló bázisokba botolhatsz. Ahol ha esetleg enni szeretnél valamit ami nem hamburger, esélyed sincs. Egyszóval a Közép-Kelet-Dél tipikus tájképe körülbelül így néz ki, gyakorlatilag bárhol fotózhattam volna, de amúgy Kentuckyban:

Ennyi.

 Ezzel búcsúzunk, hallgassatok sok jó zenét és olvassatok jókat zenéről az ünnepek alatt - jövőre ugyanitt!

Könyv.

Blog.

Közösség.

Ami összeköti a hármat, az a közös érdeklődés a zene, a kultúra, a média és a közösségek kapcsolódásai iránt.

Az egész egy 2008-as konferenciával kezdődött, és 2011-ben jelent meg a Zenei hálózatok kötet, melynek írásai magyar nyelven elsőként elemzik az internet és a közösségi média térhódítása által meghatározott közegben átalakuló zenei közösségek dinamikáját és működését, és a tágabb kulturális és zenei trendeket.

Az eközben eltelt időben elindítottuk a mindezekkel a témákkal és még sok minden mással foglalkozó Zenei hálózatok blogot és a hozzá kapcsolódó Facebook-oldalt, előadássorozatot kezdtünk és megalakítottuk a legnagyobb populáris zenekutató nemzetközi hálózat, az IASPM (International Association for the Study of Popular Music) magyar tagozatát.

Mindezekre alapozva 2012 végén hivatalosan is elindult a Zenei Hálózatok Egyesület, aminek célja az, hogy gazdagítsa a hazai, zenéről szóló közbeszédet, és hogy a digitális kultúrához és zenéhez kapcsolódó projektek, ötletek, kutatások pezsgő műhelye legyen. Ezúton is várjuk minden olyan érdeklődő - zenész, nem-zenész, kutató, újságíró, egyetemi vagy főiskolai oktató, hallgató, színtérszervező, zeneipari szereplő - jelentkezését akiknek szintén fontosak ezek a célkitűzések.

IMPRESSZUM

Zenei hálózatok blog

2008 óta

Alapító: Tófalvy Tamás

Korábbi szerkesztők, munkatársak: Bátorfy Attila, Dubrovszki Dániel

KONTAKT

zeneihalozatok (at) gmail (dot) com

Az éjszakai élet kultúrájának és gazdaságtanának egyik legelismertebb kutatója erős baloldali aggodalmakkal kritizálja a koncentrációt, a country is közelebb áll hozzá, mint az elektronikus zene, és úgy látja, az osztálykérdés ma is nagyon fontos a brit fiatalok számára. Robert Hollands-szel, a Newcastle-i Egyetem szociológiaprofesszorával a brit éjszakai élet átalakulásáról, a brit szociológusok szubkultúrák iránti vonzalmáról és az utóbbi évek akadémikus vitáiról beszélgettünk. 

Hogyan gondolkodnak ma a britek az éjszakai életről?
Azt hiszem, a legtöbben ma már elfogadják, hogy a legfontosabb szabadidős tevékenység, egyáltalán nincs körülötte az a hisztéria, mint a nyolcvanas évek végén, amikor a rave/acid-house kultúrát mindenki veszélyesnek és a társadalomra károsnak tartotta. Az éjszaka a fiatalok életének központi része, a szórakozás pedig az identitásuk, társadalmi énjük kialakulása szempontjából döntő. Persze a média még mindig elsősorban a drogokra koncentrál, de ma már mindenki számára világos, hogy a gazdaság szempontjából sokkal fontosabb, mint társadalmi problémaként.

Mi változott leginkább a brit éjszakai életben az elmúlt tíz évben?
A fokozatos regulációval és intézményesüléssel együtt a befektetők számára nagyon vonzóvá vált, hiszen nyilván óriási pénzek mozognak éjjelente. Az alternatív részei, mint a squatt- és az ingyenes partik majdnem teljesen eltűntek, de még mindig képesek túlzó reakciókat kiváltani, például egy mostanában tárgyalandó képviselői beadvány annyira leszabályozná ezt a területet, hogy végképp kihalna ez a szórakozási forma Nagy-Britanniában.

Mekkora pénzek mozognak?
Az általam legutoljára ismert adat a GDP három százaléka volt, 22 milliárd font. De lehet, hogy ez régi adat.

A Skins méltóképp adja vissza a brit fiatalok éjszakai életét?
Szerintem a fiatalok is pontosan tudják, hogy a Skins eltúlozza az éjszakai élet veszélyeit és a fiatalokról festett kép nem felel meg a valóságnak. De a Skins egy kereskedelmi vállalkozás és így bizonyos fokig szüksége is van arra, hogy dramatizáljon és a hangsúlyokat eltolja, felerősítse. 

Magyarországon alig találunk az éjszakai életről szóló kutatást, viszont sokszor még a tudomány elméleti oldalán is inkább olyan közhelyek tűnnek fel, miszerint az éjszaka csak a bűnözés melegágya, a társadalom fekélye, amikor a fiatalok embertelen zenékre vonaglanak bedrogozva az apák meg leisszák magukat és kurváznak. A hirdetők meg, akik százmilliókat költenek reklámra és szponzorációra az éjszakában, azt mondják, hogy számukra túl drága a kutatás és nem is túl megbízható. Mi a helyzet Angliában?
Nem sokkal jobb. Az első, a fogyasztásra, termelésre és kreativitásra fókuszáló ilyen kutatást még én vezettem a kilencvenes évek elején, amelynek eredményét az 1995-ös Friday Night, Saturday Night tanulmányban összegeztem. Ezt követte három brit nagyvárosról szóló kutatás, amelynek tanulságait Paul Chattertonnal közösen írtuk meg a 2003-as Urban Nightscapes-ben. És ennyi. Sajnos a kutatókat az éjszakai életben sokkal jobban érdekli a drogfogyasztás, az alkoholizmus, a prostitúció, de még a kidobók (bouncers) kultúrája is, mint az éjszaka gazdasági és kreatív oldala.

Úgy tűnik tehát, hogy a (szub)kultúrakutatóknak és a szociológusoknak is sokáig tartott felismerni, hogy az éjszaka a kreatív iparágak gazdaságtana szempontjából is fontos. Náluk mi volt a baj az éjszakával?
Nem vagyok biztos abban, hogy sokáig tartott. A szubkultúraelméletek néhány eleme ma is érvényes az éjszakai életre vonatkoztatva, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy a fiatalok fogyasztási szokásai ma jóval fragmentáltabbak, illetve a kultúrák közötti éles határok is elmosódtak azóta, hogy a klasszikus elméletek megszülettek. Viszont a mérleg másik serpenyőjében azt találjuk, hogy továbbra is jelentős különbségek vannak a középosztálybeli klubkultúrák és a munkásosztály fiataljainak szórakozási szokásai között, amelyeknek helyi sajátosságai vannak, lokálisak és az utcai kultúra köré épülnek, ahogy Rob McDonald megállapította a 2005-ös Disconnected Youth (Szétkapcsolt fiatalok) című könyvében. 

Eddigi munkái során úgy érvelt, hogy a szubkulturális életvitel főként éjszaka zajlik, amely valamennyire mégiscsak szakítás a klasszikus szubkultúraelméletekkel. Ezek a strukturális homológiák, az osztálykülönbség és társadalmi interakciók során kialakult ízlés fogalmával próbálták a közösségeket és identitásokat magyarázni. Összeköthetők ezek még valahogy az éjszakai élettel?
Számos osztályidentitású szubkultúra maradt, még akkor is, ha sokkal nehezebb a határokat meghúzni. Az éjszakai élet kommercializálódása egyben azt is jelenti, hogy eljárni otthonról nagyon sok pénzbe is kerülhet. Sőt, az éjszakai élet intézményesülése remek alkalmakat adhat az elesettek, a szegények, a margenizáltak elleni „szimbolikus erőszakra”, hogy Bourdieu-t idézzem. Vagyis számos klub és hely olyan jeleket küldhet, amellyel kifejezi, hogy kizárólag bizonyos pénzügyi, társadalmi és kulturális státusszal rendelkezők nyerhetnek bebocsájtást. 

Több művében is megállapítja, hogy a brit éjszakai élet tulajdonosi köre jelentősen koncentrálódott az elmúlt húsz évben. Mi az oka és mi következik ebből?
Az ok egyszerű: a kapitalizmus a vállalati struktúra és a tulajdonosi kör koncentrációja felé hajlik. Marx azt mondta, hogy „a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket” („a nagy hal megeszi a kicsiket” - „one capitalist always kills many”). A kicsi és alternatív szórakozóhelyeket ellehetetlenítik, vagy a sikerükkel együtt felvásárolják őket. Naomi Klein ezt hívta a menő dolgok levadászásának (cool hunting). A kapitalista kultúra nem a kreativitásról szól, hanem profitszerzésről. Vagyis a kínálat sokszínűsödése helyett a középszer felé tartunk.

Mi alapján választunk ma éjszakai szórakozási lehetőséget?
A közösségi oldalak ma már megkerülhetetlenek a választásainkban, nyilván a barátaink, ismerőseink ajánlásait preferáljuk a pénztárcánknak megfelelően. Mégis továbbra is erősnek érzem a flyerek, plakátok, illetve a szájhagyomány szerepét.

A brit akadémikusok miért érdeklődnek ennyire a szubkultúrák iránt?
Azért, mert az osztálykérdés ma is jelentősen áthatja a britek mindennapi életét. Lehet, hogy a klubkultúrák közötti határok elmosódtak és sokkal szétszórtabbak is, de ez nem azt jelenti, hogy az osztálykérdés megszűnt volna társadalmi rétegző tényező lenni az éjszakai életen kívül. 

Szubkultúrák, szcénák vagy neotörzsek, vagy? Melyik fogalom a legalkalmasabb a (zenei) közösségek leírására?
Egyik sem, mindnek van erőssége és gyengesége. Az a feladat, hogy hogyan tudjuk elméletileg összeboronálni ezeket a kereteket, mely verzióikat vegyük figyelembe, főleg úgy, hogy különböző és sokszor egymásnak ellentmondó fogalmakról van szó. Azt gondolom, újra figyelembe kell vennünk az osztály kérdését, miközben el kell fogadnunk, hogy ma már mást jelent munkásosztálybelinek, vagy középosztálybelinek lenni, mint a ’60-as, ’70-es években. Azt is gondolom, hogy a poszt-szubkultúra-elméletek közül számos módszertanilag nem elég megalapozott és inkább elhamarkodott következtetéseket von le. Lehet, hogy a felszínen több választási lehetőségünk van, ami a fogyasztói javakat illeti, de a mélyben továbbra is társadalmi minták húzódnak meg. Több empirikus vizsgálatra lenne szükségünk, mert néha ez a vita túl elvont.

Mit csinál éjszaka? Eljár szórakozni?
Az éjszakai élettel kapcsolatos kutatásaimat lassan húsz éve kezdtem, és akkor főként kutatási szempontból érdekelt. Tudatosan kerülöm a klubokat és a márkázott kocsmákat, és ha néha el is megyek, akkor alternatív helyekre járok, művészeti, kulturális eseményekre, amelyeknek nincsen kommersz szaguk.

Milyen zenét hallgat? Mi volt a legnagyobb hatással a zenei ízlésére?
Az elektronikus zenét igazán soha nem szerettem, a partikat társadalmi jelenségként tanulmányoztam és nem azért, mert fiatal koromban én is klubber voltam! A harmincas éveim közepén jártam, amikor elkezdtem az éjszakai életet kutatni. Értettem, hogy ez a zene ennek a kultúrának a része, de ez annak a generációnak szólt, nem az enyémnek. A kedvenc műfajaim a politikai folk, a rock, a punk, de attól tartok még a countryzene is közelebb áll hozzám, mint az elektronikus tánczene.  

Portré:

Robert Hollands a Newcastle-i Egyetem szociológiaprofesszora. Tanulmányait a kanadai Queen’s University-n és a szubkultúrakutatás egykori alapítóiskolájaként elhíresült birminghami Centre for Contemporary Cultural Studies-ban végezte. Érdeklődési területei az éjszakai élet gazdaságtana, az alternatív városi kultúrák, az ifjúsági színterek, a kreatív iparágak és az alternatív kulturális turizmus. Ezekben a témákban több könyve, tanulmánya és egyéb publikációja jelent meg. Ezek közül a legjelentősebb a 2003-ban Paul Chattertonnal közösen írt Urban Nightscapes: Youth Cultures, Pleasure Places and Corporate Power, valamint az 1995-ben megjelent Friday Night, Saturday Night: Youth Cultural Identification in the Post-Industrial City. 

Az online elérhető, végtelen zeneválaszték átírta a zenebiznisz szabályait: de milyenek lehetnek a jövő zenehallgatói abban a korban, amikor minden eddig megszületett zene egy pillanat alatt elérhető és hallgatható lesz, bárhol és bármikor? Kiknek a kezében lesz a mindennapi zenehallgatásunk kulcsa, hogyan próbálnak majd fizetésre bírni minket?

„A második szám első tíz másodperce elég, ha addig nem győz meg, már nem hallgatom meg a többit” foglalta össze évekkel ezelőtt egy barátom, hogyan ítéli meg, hogy egy frissen letöltött zene túlélheti-e a napot a lejátszójában vagy sem. „Van száz giga zene a winchesteremen, de igazából nem is tudom, mi” – ezt a mondatot pedig a többi olyan barátomtól hallottam, aki vagy maga töltött le az eltelt években megszámlálhatatlan mennyiségű albumot, vagy egyik ismerősétől kapott egy csomagban sok gigányi zenét. Adrian North, a Leicesteri Egyetem zenepszichológusa már egy 2006-os kutatásában kimutatta, hogy ezek a mindannyiunk által gyakran hallott mondatok egy valóban általános jelenséget takarnak: minél könnyebben jutunk hozzá a zenéhez, az annál kevésbé érdekes számunkra.

Távoli forrásból
Az ingyenesen hozzáférhető zenékhez való tömeges hozzáférés azáltal, hogy radikálisan megváltoztatta a rögzített zenéhez való viszonyunkat, a zene mint termék státuszát is átértékelte, lefaragva az árát, elindítva azt a lavinát, ami a hagyományos zeneipari modell összedőléséhez vezetett.

A legújabb fejlemények azt mutatják, a lavina egy kicsit más irányban robajlik tovább, hiszen a letöltött zene elsődlegességét egyre inkább átveszik azok a platformok – YouTube-tól a SoundCloudon át a Spotify-ig – amelyek mentés nélkül teszik lehetővé egyre nagyobb zenei paletta hallgatását, ingyen vagy részben ingyen. A belátható jövőben várhatóan pedig egyre nagyobb szerepe lesz az életünkben a távoli szervereken, azaz a „felhőben” tárolt zenének: de vajon milyen hatással lesz ez arra, hogyan hallgatjuk a zenét, és hogyan nézhet ki majd az ezzel megbirkózó új zeneipar?

Örök visszatérés
A felhő zenehallgatói még intenzívebben szembesülhetnek az áttekinthetetlen mennyiségű zenével, mint a letöltő korszak fogyasztói; de ez nem feltétlenül vezet majd változatosabb fogyasztáshoz, sőt. Mint azt számos piackutatás demonstrálta már, a túl nagy választék szignifikánsan csökkentheti nem csak a választásaink spektrumát, de válogatási kedvünket is. A jövő átlagos zenehallgatója valószínűen hasonlóan fog cselekedni, mint a száz gigából pár lemezt hallgató mai letöltő, azzal a különbséggel, hogy a rapszodikus, ismerkedő próbahallgatások jóval több idegen terepre vihetik el, hogy utána vissza-visszatérjen a megszokott, szűkebb bázishoz.

 

Zenekari profilok, ízlésaggregátorok és online zenehallgató szobák

A felhőben, azaz távoli szervereken tárolt, és a felhasználók által igény szerint lehívható szolgáltatások, információk koncepciója természeten nem új, de az utóbbi évek párhuzamos fejlődése a tárolókapacitás és a sávszélesség terén tette lehetővé, hogy ma már egyre több és több programot, szolgáltatást lehet letöltés nélkül, az interneten keresztül használni. A zenehallgatás terén mindez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy elmentenénk az adott zeneszámokat a gépünkre, közvetlenül az interneten hallgathatjuk őket egy adatbázisból.

Az egyik első ilyen szolgáltatás, a közösségi hálóként is üzemelő MySpace, még igazi adatbázist nem nyújtott, csak a jól ismert profilokat, ahova a zenekarok tölthették fel a számaikat. Bármennyire is ugyanazokat a fő szempontokat igyekezett ötvözni a MySpace, mint amelyeket ma is fontosnak tartanak a fejlesztők, a szolgáltatás egy rosszul sikerült újradizájnolás után végleg elvesztette pozícióit, akárcsak a pár évvel korábban még potenciális vetélytársaként emlegetett Purevolume; a szintén közösségi zenehallgatást ígérő Imeem pár év üzemelést követően kényszerült bezárni.

A közösségi zenehallgatást az egyes zenehallgatói ízlések, szokások aggregálásával, személyre szabott zeneajánló algoritmus kidolgozásával megvalósító online rádiók mint például a Pandora vagy a Last.fm, egyaránt veszteségesek, akárcsak a zeneipar üdvöskéjének tekintett, és a Facebookal hírbe hozott svéd Spotify, amely úgynevezett freemium-modellel próbálkozik: a felhasználók egy bizonyos zenemennyiséget ingyen hallgathatnak, de a prémium szolgáltatásokért és korlátlan használatért már fizetniük kell. Az iparági hírek szerint a Spotify a Facebookkal egy olyan alkalmazást fejlesztene, aminek segítségévek például közösen lehetne zenét hallgatni a kiválasztott, épp online lévő ismerősökkel.

Ezek az új terepek pedig az eddig megszokottaknál jóval kisebb egységek lesznek: nem albumok, vagy többszámos kislemezek, hanem önálló számok, melyek az ismerősök megosztásain, ajánlásain keresztül kerülnek a hallgató fókuszába, mint példul a YouTube-on közel 600 milliószor meghallgatott Baby Justin Biebertől; de az eladott digitális zenék arányai is arról tanúskodnak, hogy a tipikus digitális vásárló nem albumot, hanem számokat vásárol. A zenehallgatás egyre kötetlenebbé válása és a rendelkezésre álló eszközök kínálata – két megálló közt a mobilon vagy a munka szünetében a neten –, illetve a fogyasztói igény olyan formátumokat hívnak előtérbe, amelyekhez nem szükséges olyan koncentráció, idő mint például egy fotelből hallgatásra tervezett formátumhoz. Ugyanezért nem lesz szükség a kiemelkedő hangminőségre, sem a korábban a zenéhez elválaszthatatlanul kapcsolódó egyéb médiumokra, fizikai eszközökre, mint például a gondosan megtervezett szövegkönyv, tok vagy lemezborító. 

Harc a közönnyel
Bár a mindennapi zenehallgatás során nem feltétlenül szembesül ezzel az egyszeri felhő-zenefogyasztó, de ennek a platformnak is megvannak a maga kockázatai. Akárcsak a közösségi hálózatok, online archívumok (mint például a többek között a francia nemzeti aggodalmakat felkorbácsoló Google Books) terén, itt is rendkívül erősen fognak kötődni a zenehallgatók az alapvetően kontrollálatlan és nem transzparens távoli szolgáltatókhoz, amelyek egyre nagyobb hatással lehetnek a hétköznapjainkra.

Ennek a veszélynek a realitása pedig éppen a szolgáltatóknak és a digitális zenebiznisznek a bizonytalan üzleti modelljében rejlik: olyan, többnyire kockázati befektetők által, több száz millió dolláros befektetésekkel felhizlalt vállalatokhoz – a Facebooktól kezdve a Pandorán át a Spotifyig – kötődhet mindennapi zenefogyasztásunk, amelyek meglehet, nem élik túl az adott üzleti évet sem. Ez a veszély pedig csak fokozódhat, ha a jelenlegi trendek folytatódásával a két különösen bizonytalan jövőjű iparág, a közösségi média és az online zenedisztribúció kötelékei egyre szorosabbra fonódnak.

Akárcsak az online médiának vagy a közösségi médiacégeknek, a zeneiparnak is hasonló problémákkal kell szembenéznie: amíg a zene legális vagy illegális úton, de ingyen is beszerezhető, addig nagyon nehéz elérni, hogy az emberek fizessenek érte. Ha pedig nem fizetnek, akkor a fő bevételi forrást a felületeken elhelyezett hirdetések jelenthetik. Amelyek viszont annál értéktelenebbek, minél kevésbé vonja be a szolgáltatás a fogyasztót – márpedig erre az ingyenes tartalom képes a legkevésbé.

Vissza a gyökerekhez
A közösségi zenedisztribúció legújabb trendjei éppen ezért nem annyira a nyereséges üzleti modellekről, inkább az új fejlesztésekről, integrációkról szólnak, arról, hogy melyik lesz az a piaci szereplő, amely először épít ki egy közösségi hálóval integrált zenehallgató szolgáltatást, ami akár még fenntartható is lehet üzletileg a jövőben. A MySpace kimúlása után most mindenki a Facebookra figyel, hogy vajon együttműködik-e majd a Spotify-al egy közös szolgáltatás elindításában, vagy éppen a Soundcloud lesz-e majd a befutó; vagy Google tarolja-e le a szegmenst a nemrég felélesztett Google Music-al?

A küzdelmet nem csak az árnyalja, hogy nincsen meg a digitális zene szent grálja, hanem az is, hogy az online zene értékének csökkenésével felértékelődik az ingyenesen nem hozzáférhető formátumok és termékek, mint például az élő zene vagy az úgynevezett merchandise, azaz a zenekarok ajándéktárgyaiként forgalmazott ruhák, kiegészítők és egyéb tárgyak szerepe. A jövő zeneipara, amellett, hogy fel kell hogy vegye a versenyt az interneten is, meglehet éppen offline, az élőzene és a digitális formátumok jól kombinált kommunikációjával és értékesítésével találhatja majd meg számításait, az utat a jövő zenehallgatójának pénztárcájához.

                                                                                                               Tófalvy Tamás

(Az írás a HVG Extra Jövő c. kiadványában jelent meg, 2011 októberében)