A művészettel mint olyannal kapcsolatos mítoszok egyik legfontosabbika az isteni ihlet, a megmagyarázhatatlan, utánozhatatlan inspiráció, és az ezzel rendelkező zseni ideája. Ignácz Ádám zeneesztéta a Zenei hálózatok estek utolsó előadásán ennek az elképzelésnek a zenei konfliktusairól beszélt egy kora huszadik századi opera elemzésén keresztül.

Ki is a művész valójában? A géniusz emberfeletti, személytelen erői által dróton rángatott kiválasztott, akit feleslegesen próbálnánk megérteni, vagy ügyes mesterember, akia stílus organikus evolúciója során kialakult panelek közül csipeget, tudatosan továbbfejleszti vagy érdekes, újszerű sorrendbe rendezi őket? A transzcendens, az egyén irányítása alatt nem álló inspiráció, és az ezen erők csatornájaként működő zseni kultusza a romantikában ért tetőpontjára, majd a 20. század elején, világmagyarázataink fokozatos racionalizálódásával és a kihangsúlyozottan matematikai alapú atonális zene térhódításával látszólag visszaszorult a zene világában.

Ignácz Ádám előadása – az eddigi összes előadás mellett – hamarosan meghallgatható az Első Pesti Egyetemi Rádió online archívumában.

Ignácz Ádám ezt a váltást és oppozíciót a Thomas Mann által „az utolsó romantikusnak” nevezett német teoretikus és zeneszerző, Hans Pfitzner 1917-es, Palestrina című operáján keresztül mutatta be, amely egy, a romantikus inspirációfogalom melletti és a zene korabeli új tendenciái ellen szóló programműként is felfogható. A mű a tizenhatodik században játszódik, amikor IV. Pius pápa a polifonikus zene kiiktatása mellett dönt a katolikus liturgiából. Ekkor a címadó nagy reneszánsz zeneszerző, Palestrina egy bíborostól azt a feladatot kapja, hogy írja meg azt a művet, amely a pápát jobb belátásra bírja és ezáltal gyakorlatilag „megmenti a zenét”. Az idős, meggyötört Palestrina eleinte képtelen a komponálásra, majd végül egy angyal képében jelenik meg neki a megszemélyesített, emberfeletti ihlet. Pfitzner emellett a műben allegorikus formában „beszól” Schönbergnek és társainak is, akik a korban a régi kereteket és eszméket lebontva új felfogású zenében kezdtek el gondolkodni, amely Pfitzner szerint racionális és az inspirációt mellőzi.

Azóta a komolyzene, az akadémia és a korszellem még tovább ment a racionalizmus útján, az inspiráció-, zseni-, valamint az ehhez kapcsolódó egyéniség- és érzelemkultusz azonban talán minden eddiginél nagyobb erőre kapott a populáris zene, és általában a popkultúra világában. Úgy tűnik, miközben a világ tudományos megismerése, valamint a társadalom totális ellenőrzése a racionalitás és számszerűség egyre magasabb fokára hág, ennek kompenzációjaként a kultúrában és az egyénekben egyre nagyobb az irracionalitás, a szubjektivitás, az érzelmeket tápláló művészet iránti igény.


                                                                                                           Dubrovszki Dániel

A Zenei Hálózatok estek tavaszi sorozatán neves szakemberek és kutatók tartottak előadásokat a zenéhez kapcsolódó társadalmi és kulturális témákról, az ELTE médiatanszékén. Az előadások összefoglalóit és a meghallgatható előadások forrásait rövidesen külön posztban is feltesszük.