Ősi kérdés, hogy hogyan születik meg egy zenemű, az erre adott válaszok pedig folyamatosan változtak az idők során. A huszadik század zeneesztétikájában először a zenei ötlet, később pedig az inspiráció fogalma szorult háttérbe mint lehetséges magyarázó elv. De mi történik akkor, amikor egy zeneszerző a megmagyarázhatatlannak tűnő inspirációt kívánja ábrázolni egy művében? Ignácz Ádám ezt kísérli meg bemutatni a Zenei hálózatok estek utolsó alkalmán, május 10-én.
Időpont: 2012. május 10., csütörtök 18.00
Helyszín: ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, Múzeum körút 6-8., földszint 34-es nagyelőadó
Facebook-event: Ignácz Ádám a zenei inspiráció ábrázolhatóságáról
Legkésőbb a múlt század húszas éveitől kezdődően a műelemzés egyik legrégebbi, a műalkotás eredetére, keletkezési körülményeire vonatkozó kérdésével kapcsolatosan a zeneművészetben szokványossá vált a mű megírását megelőzően meghozott racionális döntésekre hivatkozni. Ezzel beköszöntött – Ernst Krenek igen találó kifejezésével élve – az „ötlet alkonya”; a második világháborút követően pedig immár úgy látszott, a hagyományos inspiráció- és zseniesztétikák kora végleg leáldozott.
Nem is olyan sokkal korábban, a huszadik század második évtizedében volt azonban egy olyan átmeneti időszak, amikor ugyan már számos zeneszerző a hagyományos technikák kibővítésével, meghaladásával kísérletezett, de az inspiráció mint első számú hivatkozási pont szerző és elemző számára még egyaránt érvényben volt. Ennek az időszaknak a jellegzetes és nagy hatású figurája a zenei konzervativizmus talán legfontosabb képviselője, Hans Pfitzner is, aki barátja, Thomas Mann szerint a romantika „szándékoltan utolsó” képviselőjének tekintette magát, és mind elméleti, mind gyakorlati munkássága középpontjába a modernitás elutasítását, s ennek megfelelően az inspiráció esztétikájának kitartó védelmezését állította.
Az inspiráció Pfitzner szerint a zeneszerzés legkevésbé megragadható és ábrázolható, transzcendens mozzanata, egyszersmind védjegye annak, hogy a műalkotás csak korlátozottan lehet vizsgálat tárgya – hogy a zeneszerző „észjárását” kifürkészni kívánó tudomány nem gyakorolhat teljes kontrollt a művész felett. De mégis mi történik akkor, amikor – ellentmondván a kimondhatatlanságra vonatkozó kijelentéseinek – Pfitzner maga is ábrázolni kényszerül az inspirációt?
Ignácz Ádám előadásában erre a kérdésre keresi a választ a német zeneszerző 1917-ben befejezett főműve, a Palestrina című zenei legenda egyik – éppen az inspiráció pillanatát bemutató - jelenetének elemzésén keresztül, azt vizsgálván a továbbiakban, hogy az opera művészetről és művészről alkotott képe miképpen viszonyul Pfitzner első számú ellenségeinek (például Arnold Schönberg és Ferruccio Busoni) ars poeticáihoz, és hogy a jelenből visszatekintve, e kép árulkodó lehet-e egy egész korszak közgondolkodására nézve.
Ignácz Ádám zeneesztéta. Az ELTE BTK filozófia doktoriskolájának esztétika programján doktorjelölt, korábban ösztöndíjas hallgató. Disszertációját Alekszandr Szkrjabin, Arnold Schönberg és Hans Pfitzner "művészoperáiból" írja. 2006 óta ez Erasmus Kollégium tagja. 2010-ben és 2011-ben a berlini Humboldt Universität zenetudományi intézetének vendégkutatója, jelenleg a Universität Wien zenetudományi intézetében kutat. 2007 óta rendszeresen publikál külföldi és neves hazai szaklapokban, fordít, és konferencia-előadásokat tart itthon és külföldön egyaránt. Vendégoktatóként és megbízott előadóként tanított az ELTE BTK esztétika szakán, a Pannon Egyetemen és az ELTE Társadalomtudományi szakkollégiumában.



Szoros kötődés van a világzenei produkciók és származási helyük között: a világzenei előadókat leginkább annak alapján azonosítjuk, hogy a nevük mögötti zárójelben melyik ország rövidítése szerepel. A világzene a zeneipar turistája, amit a közönség érdekes ellentmondások keretében fogyaszt. Sokan egy modernitás előtti tiszta, romlatlan hagyományként képzelik el a világzenét, amit ágyékkötős emberek a tábortűz körül adnak elő, és ami visszatérés mindannak a bölcsőjéhez, amit zenének gondolunk. Egyúttal valami egzotikusat is keresnek, valamit, amit az utazási irodák különböző trópusi növényekkel, végtelen horizonttal és homokos tengerparttal ábrázolnak. A zeneiparban azonban sokan visszaélnek ezekkel az attribútumokkal, próbálnak hasonló ikonokat a saját nevükhöz ragasztani, hogy különlegesnek tűnjenek. Ellentmondás van tehát az autentikus és az egzotikus között: amit mi világzeneként ismerünk és fogyasztunk annak jelentős része hibrid műfaj. Ritkán válik egy etnomuzikológus által a huszadik század elején tölcséres gramofonnal rögzített törzsi bölcsődal népszerűvé.
Such György 1984-ben szerzett pénzügyi közgazdasági diplomát Budapesten. Tudományos kutatóként dolgozott, majd 1990-től a Magyar Narancs rovatvezető szerkesztője, 1994-től a TV3 kereskedelmi és marketing igazgatója, a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese, majd az MTV alelnöke volt. 1999-ben egy éven át Hubert Humphrey ösztöndíjasként média tanulmányokat folytatott az Egyesült Államokban. Hazatérve az Antenna Hungária tanácsadója, majd az InfoRádió programigazgatója volt. 2004-től 2006-ig saját tanácsadó cégében dolgozott.
Miről ismeri meg a világzenei előadókat az egyszeri koncertjáró közönség? Arról, hogy a plakátokon és programfüzetekben a nevük mögött zárójelben szerepel egy ország neve vagy egyéb földrajzi megjelölés. A világzene, szemben más szcénákkal, erőteljesen kapcsolódik földrajzi helyekhez. A világzene közönségének motivációjában előkelő helyen szerepel az egzotikus, a különleges keresése, miközben autenticitást álmodik bele és vár el a világzenei produkcióktól. Az egzotikus és az autentikus konfliktusa a kategória legfőbb ellentmondása, a legsikeresebb világzenei előadók pedig a kettő között lavírozva hibridizáló megközelítéssel alkotnak.
Az 1960-as, 1970-es években népszerűvé váló sampling (mintavételezési) eljárás rövid idő alatt az amerikai és a világ zeneiparának népszerű technológiai eszközévé lépett elő, többek közt azért, mert tökéletes stúdió felvételek rögzítését tette lehetővé. Egyesek ugyanakkor a samplingelést sajátos alkotótevékenységük keretében veszik igénybe. A korábban rögzített hangfelvételek kisebb-nagyobb részleteinek új hangfelvételekbe való kreatív beillesztése önálló „iparággá” nőtte ki magát, különösen igaz ez a hip-hop és az elektronikus zenei stílusokra.